Elisabeth Forest – Holtig tanult boldogság

wedding-1609247

Valamikor az 1820-as évek végén:

 

Emeline végignézett az üres osztálytermen, és egy kicsit elszomorodott. Mindig így érezte magát, mikor véget ért a tanítás, és a gyerekek szép lassan elszállingóztak, hazamentek a szüleikhez, a testvéreikhez.

Úgy ismerte mindegyik kis tanítványát, mint a tenyerét. Tudta, hogy a környék urának, Lord Outridge-nek és feleségének köszönhetően legtöbbjük boldog családban él. Szüleiknek nem voltak anyagi gondjaik, mert a lord gondoskodott róla, hogy legyen munkájuk. Mint ahogy arról is tett, hogy ne csak a zsebüket érintő problémákat orvosolják.

Mikor a kicsi Betty Kinkade édesanyja, kisebbik lánya születése után meghalt gyermekágyi lázban, a gróf a felesége segítségével keresett egy szoptatós dajkát, aki óriási segítségnek bizonyult a bánattól sújtott családnak. Az asszony nem csak a túlélést jelentette a félárván maradt csecsemőnek, de Bettyről is gondoskodott, vigyázott a kicsikre, míg az apjuk dolgozott. S neki magának is gyógyírt jelentett, hogy a két gyermek elterelte a figyelmét saját, halvaszületett kisdedéről.

Idővel aztán kiderült, hogy valójában milyen bölcs gondolat is volt a ladytől, hogy a Kinkade család útjába terelte a szegény fiatalasszonyt. Nem kellett neki két év, és Mr. Kinkade feleségül vette a dadát, aki akkorra már sajátjaként szerette a férfi két gyermekét, és hamarosan a lányok mellé még egy kisfiúval is megajándékozta hites urát.

Aztán ott volt szegény Tommy Walters esete. Emeline többször fedezett fel a kisfiún gyanús sérüléseket. Mikor rákérdezett, Tommy mindig azt mondta, hogy elesett. Emeline azonban egy idő után már nem hitte el, mert az azt jelentette volna, hogy Tommy a legügyetlenebb gyermek a világon.

A lány látott bántalmazott gyerekeket máskor is, ráadásul történetesen azt is tudta, hogy Mr. Walters iszik, mint a kefekötő, és egy-egy ilyen mértéktelen italozás után bizony hajlamos tettlegességhez folyamodni. Ezt pedig ő nem hagyhatta. Ám mielőtt bármit tehetett volna, Lord Outridge kézbe vette a dolgot. Először is szigorúan megtiltotta a falusi kocsmárosnak, hogy kiszolgálja Mr. Walterst. A sörfőző ugyanezt az utasítást kapta. Végül magával Mr. Waltersszel beszélgetett el. Senki nem tudta, mit mondott neki, de a férfi ezután soha többé nem bántotta a családját, Tommy pedig olyan változáson ment keresztül, ami még Emeline-t is megdöbbentette, pedig ő sok mindent tapasztalt már munkája során. Közel tíz éve tanított a falusi iskolában, de soha nem látott olyan tehetséges gyermeket, mint Tommy Walters, aki valósággal szárnyakat kapott, miután otthon rendeződött a helyzet. Olyannyira, hogy szorgalma révén tudása hamar bőven túlnőtte társaiét. Emeline tudta, nemsokára eljön a pillanat, mikor már semmi újat nem tud tanítani neki. De Lord Outridge ismét közbelépett. Ösztöndíjat alapított, amelyet tervei szerint minden évben megnyerhet majd az iskola legtehetségesebb diákja, és amely fedezi a szerencsés kiválasztott továbbtanulását egy drága magániskolában. Legelsőként Tommy élhet ezzel a lehetőséggel, méghozzá már szeptembertől.

Emeline maga is sokat köszönhetett a grófnak és családjának. Kisnemesi családból származott, apja azonban úgy halt meg, hogy feleségére és lányára semmit nem hagyott. Birtoka egyetlen élő férfirokonára, egy távoli unokatestvérre szállt, míg Emeline és édesanyja ott maradtak tető és megélhetés nélkül. Lord Outridge biztosított lakhelyet a nőknek, és a tanítónői állást is ő szerezte Emeline számára.

Óriási változás volt ez Emeline életében. Addig, ha nem is fényűző körülmények között, de gondtalanul, védetten élt. Most meg kellett tanulnia a saját lábára állni, sőt, neki kellett gondoskodnia az édesanyjáról is.

Tisztában volt vele, mekkora szerencse érte a gróf támogatásával. A házuk kicsi volt ugyan, de kényelmes és meghitt. Még egy apró kert is tartozott hozzá. A cselédséget persze nélkülözniük kellett, de ez Emeline-t nem zavarta. Mint ahogy az sem, hogy dolgoznia kellett a mindennapi betevőért. Imádta a gyerekeket, és szeretett tanítani. Végre hasznát vette annak a sok feleslegesnek tűnő ismeretnek, melyeket apja könyveiből és tanításából megszerzett. És ez még mindig jobb volt, mint az az alternatíva, mely rá várt volna, ha Lord Outridge nem veszi a szárnyai alá. Egy elszegényedett nemes lánya támogatás és gyakorlati tudás nélkül… Vagy társalkodó nőként, vagy nevelőnőként kellett volna elhelyezkednie, hogy éhen ne haljon. Mindkét esetben ki lett volna szolgáltatva munkaadói kényének, kedvének, és mindkét esetben magára kellett volna hagynia az édesanyját. Nem gondoskodhatott volna róla, mikor az egészsége hirtelen megromlott, és nem ülhetett volna az ágya mellett, erőtlen, ráncos kezét fogva, mikor eltávozott belőle az élet.

Lord Outridge nagylelkűségének hála, nem kellett azon aggódnia, hol hajtja álomra a fejét vagy miből vesz kenyeret. Nem kellett mások könyörületére bíznia a sorsát. A magányán azonban a gróf gondoskodó közreműködése sem enyhíthetett. Mióta az anyja meghalt, nem várta otthon senki. A gyerekek jelentették a családját, a társaságát, de a tanítás végeztével ők hazamentek a szüleikhez, és ő is hazament a meghitt, de ilyenkor nyomasztóan csendes kis házba, elköltötte szegényes vacsoráját, aztán hajnalig kínlódott álomtalanul, azon töprengve, így kell-e leélnie az életét. Vajon soha nem adatik meg neki az a boldogság, melegség és végeérhetetlen biztonságérzet, amit egy férj, egy család jelentene? Vajon élete végéig arra kényszerül, hogy csakis mások gyermekeit taníthassa, szerethesse, gondozhassa, ahelyett hogy a saját kisbabáját foghatná a kajába?

Édesapja elszegényedett nemes volt, ő pedig dolgozó nőként tengette a mindennapjait. Foglalkozása tiszteletre méltó, semmiképp sem szégyellni való, de mégis csak munka, ő maga pedig túl előkelő ahhoz, hogy bármelyik falusi mesterember fiához feleségül menjen, viszont túlságosan is lecsúszott, hogy nemesember figyelme megakadjon rajta. Szörnyű csapdába került.

Így hát éjszakái nagy része borongós gondolatokkal telt. Kristálytisztán látta maga előtt a sanyarú jövőt, a társtalanságot, a kilátástalanságot. Még ha tudta is, hogy hálán kívül semmi mást nem szabadna éreznie – sokkal rosszabbul is alakulhatott volna a sorsa.

A mindent feledtető álom rendszerint csak hajnaltájt könyörült meg rajta. Akkorra legyőzte a fáradtság, reggel pedig mindig jobb színben látott mindent.

De most egy újabb magányos, ártó gondolatokkal teli éjjel állt előtte, ez pedig, minden igyekezete ellenére kétségbeeséssel töltötte el.

– Szedd össze magad! – figyelmeztette magát félhangosan, majd saját hangját hallva elhúzta a száját. – Remek. Már magamban beszélgetek. Innen csak egy lépés, hogy befogadjak néhány macskát, és lassan de biztosan a falu bogaras, háborodott vénlányává váljak.

A szeme előtt megjelenő kép olyan riasztó volt, hogy összerázkódott. Megacélozta magát, gondolatait erővel visszaterelve az előtte álló teendőkre, és vállkendőjét szorosan összefogva magán kilépett a balzsamos márciusi levegőre, amitől átmenetileg jobb kedvre derült.

Greenshire minden évszakban gyönyörű volt. Nyáron a buja növényzet, ősszel a sárga, piros, rozsdaszín levelekkel őrt álló évszázados fák, télen a mindent eltakaró kristálytiszta hó, tavasszal pedig az ébredő természet nyűgözte le az arra fogékonyakat. Emeline szeretett elmerülni a környezete kínálta szépségekben, és aznap különösen sok volt a látnivaló.

A levegő még őrizte a tél által örökül hagyott tiszta frissességet, de a szél már kellemesen langyos volt, telve a tavasz ígéretével és a sorban előbújó virágok alig érezhetően jelenlévő illatával. A fák ágai még csupaszon meredtek az ég felé, de már apró rügyeket nevelgettek, féltőn óvva őket a késői fagyoktól, lába alatt pedig már ott zöldellt a frissen sarjadt fű. Emeline körül minden csupa mozgás volt, csupa vibrálás, hangok és színek kavalkádja. Vadgalambok burukkoltak a jó idő közeledtét hirdetve, a nap ki-kisütött a szél által hajszolt felhők mögül.

A lány elmélázva vágott át az úton, azon töprengve, hogy másnap egy szabadtéri órával lepi meg tanítványait.

Érzékeit elzsongította az új erőre kapó flóra szépsége, nem figyelt a falucskában meglehetősen szokatlan forgalomra. Ezért azt sem látta, hogy az úton végigdöcögő lomha sörös kocsi mögül kivág egy könnyű egyfogatú. Hajtója idáig türelmetlenül, ámde meglehetősen hasztalanul ösztökélte gyorsabb haladásra a jóval fürgébb kétkerekű jármű útját elzáró nehéz szekeret, majd megunva az eredménytelen igyekezetet, szerencsétlen módon pont azt a pillanatot választotta arra, hogy megelőzze az őt akadályozó monstrumot, mikor Emeline figyelmetlenül megpróbált átkelni az úton.

Borzalmas hangzavar térítette magához a lányt, figyelmeztető kiáltás, egy kínlódó ló kétségbeesett nyihogása döbbentette rá, hogy hirtelen mekkora bajba került. A szerencsétlen állat annyira visszahőkölt, amint gazdája – a tragédiát elkerülendő – keményen meghúzta a gyeplőt, hogy leült a farára. A könnyű kétkerekű vészesen megingott, mintha fel akarna borulni, a halálra rémült Emeline kétségbeesett tekintete egy dühös fekete szempárral találkozott.

– Maga teljesen megőrült? – kiáltotta a vészjósló tekintet mérges tulajdonosa. – Meg akar halni?

Emeline úgy érezte a rémület az összes erőt kiszívta a tagjaiból. Reszketni kezdett, majd megroggyant a térde. Érezte, hogy el fog esni, de már képtelen volt megakadályozni. Egy pillanatra az egész világ elfeketedett a szeme előtt, ő pedig zuhanni kezdett.

– Ne merészelje! – hallotta nagyon távolról a kocsi hajtójának dühös, parancsoló hangját, de képtelen volt engedelmeskedni a felszólításnak, nem tudott küzdeni a rosszul lét ellen.

Acélkeménységű kar szorult a derekára, megtartva, megóvva az eleséstől. Teste kemény, izmos testhez préselődött, amitől szédülése enyhült, viszont zavart tehetetlenség árasztotta el. Dohány és cserzett bőr szagát érezte, s még valamit, ami édesapja borotválkozó vizének illatára emlékeztette. Egy férfi illata. Az újfajta élmény egyszerre töltötte el nyugtalansággal és izgalommal. Megpróbálta eltolni magát az idegentől, aki a segítségére sietett, ám az még inkább szorította, ahelyett hogy elengedte volna.

– Maradjon nyugton, csak segíteni akarok! – Nem látta a férfit leszállni a kocsiról, mégis azonnal tudta, hogy a hang a hajtóé, aki kis híján elgázolta. Aztán amaz halkan morogva, de azért jól hallhatóan még hozzátette: – Még egy ilyen tyúkeszű asszonyt…

Emeline-ban fellobbant a harag. Erejét megkétszerezve feszült újra az ismeretlen mellkasának, minden dühét és ijedtségét beleadva az erőfeszítésbe, mire a férfi olyan hirtelen engedte el, hogy ő egyensúlyát vesztve mégiscsak a földre huppant, alaposan megütve a hátsóját.

– Mi a fene ütött magába? – zsörtölődött az idegen. – Először szétnézés nélkül sétál egyenesen a lovam patája alá, aztán meg úgy viselkedik, mintha bántani akarnám, holott csak segíteni szerettem volna, mielőtt elájul.

Emeline döbbenten szívta be a levegőt.

– Maga goromba fráter! – sziszegte dühösen. – Van képe engem hibáztatni, mikor úgy száguld keresztül a falun, mintha az ördög kergetné? Csak, hogy tudja, tisztelt uram, az iskola alig néhány méterre van innen. Ezen az úton gyerekek szoktak keresztül menni. Elvárom, hogy legközelebb óvatosabb legyen.

– Elvárja? – hajolt fölé az idegen. Emeline nagyot nyelt a fenyegető pózt látva. A férfi magas volt, széles vállát jól szabott kabátja impozánsan kiemelte. A finom anyag megfeszült a karján, melynek erejét a lány alig néhány másodperccel korábban közvetlen közelről érezhette. Sötét szeme vészjóslóan szűkült össze, miközben kesztyűs ujjával Emeline felé bökött. – Elvárja, mi? Na, ide figyeljen, hölgyem! Nem tudom, mi késztette arra, hogy holdkóros módjára szédelegjen az út közepén, de egészen biztos vagyok benne, hogy egyetlen gyereknek sem jutna hasonló az eszébe, feltéve, ha elmúlt öt éves, és nem ütődött.

A megrökönyödés egész egyszerűen elakasztotta Emeline szavát. A férfi durván sértegette, és egyáltalán nem látszott rajta, hogy ez egy kicsit is aggasztaná. Elővette hát legszigorúbb tekintetét, amit a leges-legvásottabb tanítványainak tartogatott, és azt a jeges hanghordozást, amitől még a tizenöt éves Pete Philipsnek is – aki csakis azért lézengett az iskola körül, hogy bosszantsa két odajáró kishúgát – mindig inába szállt a bátorsága, és tettettet nyugalommal, a tőle telhető legméltóságteljesebben viszonozta a férfi szigorú tekintetét.

– Vegye tudomásul, hogy maga egy otromba, neveletlen gazfickó – mondta ki végül megsemmisítő ítéletét. – Felelőtlenségével veszélyezteti ennek a békés falunak és a lakóinak a nyugalmát. Az pedig egész egyszerűen minősíthetetlen, ahogy velem beszél. Egyáltalán nem úriemberhez méltó.

Egy pillanatig úgy tűnt, a férfi valami megbocsájthatatlan tettre ragadtatja magát dühében. Emeline gyomra idegesen megremegett, mikor megértette, hogy tirádájával talán elvetette a sulykot. Elvégre mégis csak egy ismeretlennel feleselt, semmit nem tudott erről a férfiról azon kívül, hogy kis híján halálra gázolta őt esztelen sietségében. De inkább meghalt volna, mint hogy kimutassa, mennyire megrettent a nagydarab idegentől. Pislogás nélkül, rezzenetlen arccal állta annak szúrós tekintetét.

Ám végül, a férfi, ahelyett hogy tovább sértegette volna, csak gúnyosan elmosolyodott.

– Szolgálatára, hölgyem – bökte meg hamis alázattal a kalapja karimáját, majd anélkül, hogy segített volna Emeline-nak felállni, visszaült a kocsijára és elhajtott.

Emeline döbbenten, magában füstölögve bámult utána.

– És vegye tudomásul, eszem ágában sem volt elájulni – kiáltotta az egyfogatú után késve, mert az már el is tűnt a szeme elől az útkanyarban.

– Jól van, kisasszony? – kérdezte egy zavart, tiszteletteljes hang a háta mögött.

A lánynak csak ekkor jutott eszébe, hogy megaláztatásának minden bizonnyal szemtanúja is akadt. Óvatosan fordult meg ültében, félig-meddig arra számítva, hogy a fél falu összeszaladt a csetepaté hallatán. Ám ott nem állt más, csak a vén Mathias, a sörös kocsi hajtója. Emeline összerezzent, mikor észrevette, hogy a kocsi elé befogott hatalmas igásló milyen közel áll hozzá – közvetlenül az állat lába elé esett, mikor a durva idegen elengedte.

– Köszönöm, Mathias, pompásan vagyok – préselte ki végül a választ, mire az idős ember mély ráncai valamelyest kisimultak. – De lekötelezne, ha segítene felállni.

***

Még egy ilyen ostoba, kiállhatatlan nőszemélyt – dühöngött magában Sebastian. Jókora utat megtett a faluban történt affér óta, de a haragja mit sem csökkent. Továbbra is azon mérgelődött, mekkora riadalmat okozott neki a nő, mikor a semmiből egyszer csak ott termett a kocsija előtt. Egy szörnyű percig azt hitte, képtelen lesz megállni. S mikor csodával határos módon mégiscsak sikerült, az a liba fogta magát, és majdnem elájult. Szinte már látta is maga előtt, hogy elterül az utat borító sárban, fejét beleverve az egyik olyan óriási kőbe, mely – mintegy a szélét jelezve – ott díszelgett a földút mellett. És még ő volt felháborodva, mikor a segítségére sietett. Olyan kétségbeesetten próbálta ellökni magától, mintha nem is támogatni akarta volna, hanem mondjuk megbecsteleníteni. Volt képe azzal nekitámadni, hogy az ő lelkén szárad a baleset. Holott ő volt az, aki figyelmetlenül lépett az útra veszélyeztetve ezzel egyaránt magát és Sebastiant, sőt, még a ló épségét is.

– Derék állat vagy – mondta fennhangon a férfi, egyenesen a meggyötört jószágnak címezve szavait, mire az úgy hegyezte a fülét, mintha értené a dicséretet. Sebastian elhatározta, megkéri Lord Outridge lovászát, hogy dupla adag zabbal jutalmazza a kanca ügyességét.

A távolban feltűntek az udvarház impozáns tornyai. Mit sem akart kevésbé, mint megmagyarázni házigazdájának, miért olyan ideges és mogorva. És persze azt sem szerette volna, ha a kislánya megsejti nyugtalanságát. Csak feleslegesen aggódna miatta, és Aghata már így is többet nyugtalankodott, mint egy ilyen idős gyermeknek szabad lenne.

A szíve összeszorult, ahogy kicsi lánya sápadt, vékonyka, folyton szomorú arca felsejlett előtte. Édesanyja halála óta Aghata egyetlen egyszer sem mosolygott. Folyton komoly és bánatos volt, mintha a világ minden terhe az ő keskeny, törékeny, vállát nyomná. A sors kegyetlenül elbánt Sebastian családjával, de míg a felnőtt férfi lassan túljutott a megpróbáltatásokon, addig úgy tűnt, hogy az apró gyermek lelkében végérvényesen eltört valami, mikor édesanyja és újszülött kistestvére egyetlen nap alatt lett áldozata egy olyan betegségnek, melyen maga is keresztülesett, azzal a különbséggel, hogy ő csodával határos módon meggyógyult.

Agatha mindig is koraérett, magába forduló gyerek volt – ebben nagyon hasonlított édesanyjára –, de a tragédia után borongós hangulata állandósulni látszott. Sebastian mindent megpróbált, hogy vigaszt nyújtson neki, türelmes volt és megértő. De úgy gondolta, elég idő telt már el azzal, hogy elvesztett szeretteiket gyászolják, és bár biztosan érezte, hogy a fájdalom az ő szívét is örökké emészteni fogja, úgy gondolta, végre elérkezett a pillanat, mikor elfogadván a megmásíthatatlant, mindketten tovább léphetnek. Minden apai ösztöne azt súgta neki, hogy teljességgel természetellenes Aghata folytonos, szűnni nem akaró bánata, amihez veleszületett félénksége is társult. A kislánynak nem voltak barátai, és az édesapján, valamint a dadáján kívül felnőttekkel sem volt közvetlen kapcsolata. Naphosszat ült a szobájában, melyet még az étkezések alkalmával is csak külön felszólításra hagyott el, egy régi meséskötetet lapozgatott, melyből az édesanyja esténként felolvasott neki. A rojtosra olvasott könyv volt az egyetlen tárgy, amihez ragaszkodott, ami valamennyire érdekelte.

Végső elkeseredésében Sebastian úgy döntött, talán a környezetváltozás lesz a megoldás a problémájukra. Ha elviszi arról a helyről, ahol annyi szomorúság érte, talán Aghata is képes lesz végre újra mosolyogni.

Elhatározását tett követte. Írt egy régi iskolai cimborájának, Lord Outridge fiának, Harrynek, akivel, bár Sebastian maga nem volt nemesi születésű, hosszú ideje ápoltak jó viszonyt. Sebastian szülei jómódúak voltak, megengedhették maguknak, hogy fiukat a legjobb iskolákban taníttathassák. A tekintélyelvűség és képmutatás világában persze Sebastiannek közönséges származása miatt nem volt könnyű dolga, de apja pénze sok ajtót megnyitott előtte, és még a rátarti, elkényeztetett úri fiúk is kénytelenek voltak egy idő után elfogadni, hogy olyan osztálytársat kaptak, akinek, velük ellentétben, nem jár a Lord megszólítás.

Harry azonban más volt. Ő kezdettől fogva lényegtelennek tartotta Sebastian születésének körülményeit. Barátjával, Lord Anthony Saint-Germainnel karöltve számtalanszor álltak ki a nagyobb fiúk gúnyolódásának kitett Sebastian mellett, védelmére kelve az olykor tettlegességig fajuló vitákban is.

A három férfivá érő bajtárs jó kapcsolata az után sem szakadt meg, hogy Harry és Anthony egy ideig a kontinensen utazgattak az iskola befejezése után. Így Sebastian bátran bízhatott abban, hogy barátja nem fogja megtagadni kérését, mikor azzal fordult hozzá, hogy szülei vidéki birtokán lássa őket kis ideig vendégül. Nem csalódott, hamarosan megkapta a meghívást, melytől nem kevesebbet, mint sorsuk jobbra fordulását remélte. Meglepetésére azonban az invitálás nem Harrytől érkezett, aki ismét elutazott a csatornán túlra, hanem a szüleitől.

A vidéki környezetben, Lord és Lady Outridge vendégszeretetét és gondoskodását élvezve, valóban jobban érezték magukat. Aghata arca mintha teltebbé vált volna a hetek alatt, míg Greenshire-ben tartózkodtak, és némi szín is került rá. Sebastian megkönnyebbülten vette észre, hogy néha már mosolyog is. Még mindig nem volt a régi, felhőtlen önmaga, de édesapja örömére sokkal boldogabbnak tűnt, mint korábban. Sebastiant persze továbbra is aggasztotta, meggyógyul-e a kislány lelke valaha, de már nyugodtabban, bizakodva tekintett a kettejükre váró jövő elé.

Ennek ellenére félve hagyta magára a kislányt, de üzleti ügyei sajnos időről-időre a fővárosba szólították, mint aznap is. Ilyenkor mindig nagyon sietett vissza Greenshire-be, hogy csak addig legyen távol, amíg nagyon muszáj. A mai nap azonban, több váratlan esemény is lehetetlenné tette a törekvéseit. Tovább időzött a városban, mint tervezte, ezért is hajtott keresztül olyan nyaktörő tempóban a falun, és gázolta kis híján halálra azt a figyelmetlen, felvágott nyelvű nőszemélyt.

Ha csak eszébe jutott az affér, máris újra elöntötte a harag, ám ezúttal nem sokáig füstölöghetett magában, mert a távolban egy lovast vett észre, és ez azonnal felkeltette az érdeklődését. Tudta, hogy házigazdái a fiukról várnak hírt, remélte, hogy a gyorsan távolodó alak a futár, aki végre levelet hozott Harrytől.

Lord Outridge az udvarház lépcsőjén állt, mikor Sebastian begördült az épületet körülvevő kerítés kovácsoltvas kapuján. A kaputól tölgyfákkal szegélyezett rövid út vezetett a bejáratig. Miközben Sebastian megtette a csekély távolságot, vendéglátója arckifejezését tanulmányozta, s megpróbálta felmérni, rossz vagy jó híreket kapott-e. A gróf vonásai azonban semmit nem árultak el. A kocsizörgésre felpillantott, közben szórakozottan összehajtotta a kezében tartott papírt. Mikor felismerte az érkezőt, széles mosollyal és immár osztatlan figyelemmel fordult felé.

– Csak hogy megjöttél, drága fiam! Valaki már nagyon várt.

Sebastian gyomra összerándult. Tudta, hogy a lord Aghatáról beszél, akit mindig felzaklatott, ha az édesapjának el kellett utaznia, még ha csak rövid időre is.

Magában ismét elátkozta a fiatal nőt, késlekedése okát. Lelki szemei előtt megjelent a lánya sápadt, szomorú arca. Legszívesebben rohant volna, hogy megnyugtassa őt, de még gondoskodnia kellett a lováról.

– Egy pillanat, és ott is leszek – hadarta, miközben leugrott a bakról, hogy az istállóhoz vezesse a szegény párát, ahol majd kifoghatják a könnyű kocsi elől. – Remélem, nem okozott gondot Aghata aggodalma, de tudja, uram, mióta az édesanyja meghalt, nagyon fél, hogy engem is elveszít.

– Nyugodj meg, fiam, a lányod remekül van – emelte fel csillapítóan a kezét Lord Outridge Sebastian idegessége láttán. – Csak izgatott, mert szeretne neked megmutatni valamit. Amelia és Anthony itt jártak a nap folyamán, és hoztak neki ajándékba egy új képeskönyvet. Azóta percenkét megkérdezi, mikor érsz már haza? Nagyon türelmetlen.

Sebastian megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Most, hogy már tudta, Agathával minden rendben, gondolatai visszakanyarodtak az idegenhez, akit útban az udvarház felé látott, és a papírlaphoz, amit házigazdája a beszélgetés közben a zsebébe csúsztatott.

– Remélem, milord, nem veszi tolakodásnak, ha megkérdezem, kapott-e hírt Harryről?

Azonnal megbánta kíváncsiságát, mikor látta, hogy a gróf arca fájdalmasan megrándul, de amilyen gyorsan Lord Outridge elkomorult, olyan gyorsan el is mosolyodott ismét.

– Igen, most járt itt egy futár – erősítette meg Sebastian gyanúját. – A fiam azt tervezi, hogy hazajön a jövő hónapban. De az édesanyjának még nem akarok szólni róla, csak ha már biztos lesz a dolog. Ugye nem bánod, ha neked is meg kell őrizned a titkot?

– Természetes nem – biztosította gyorsan támogatásáról Sebastian, bár a kérés okát nem értette. Egy ideje már formálódó balsejtelem szorította össze a torkát, amit kétszer is meg kellett köszörülnie, hogy végre rá tudjon kérdezni aggodalma okára. Mióta Greenshire-be jött, sejtette, hogy a barátja körül valami nincs rendben. – De, ugye, Harry jól van?

Lord Outridge nem válaszolt azonnal, és ez tovább fokozta Sebastian félelmét.

– Azt hiszem, a testének semmi baja – sóhajtott végül a lord. – De a szíve folyamatos harcban áll háborgó szellemével.

– Ezt meg hogy érti? – Sebastian képtelen volt megállni, hogy újabb kérdést tegyen fel a talányos kijelentés hallatán.

– Mennyit tudsz a fiam kontinensen töltött éveiről? – érdeklődött a lord válasz helyett, még inkább összezavarva ezzel a fiatalembert.

– A kontinensen töltött éveiről? – ismételte Sebastian tétován. – Ő és Anthony utazgattak, miután befejezték az iskolát. A mázlisták.

Minden irigység nélkül gondolt vissza arra az időszakra, ami számára már kemény munkával telt, miközben barátai tovább élvezhették az unatkozó arisztokratafiúk kedvelt elfoglaltságát, a semmittevést. Világot láttak, új ismerősöket szereztek, olyan élményekben volt részük, amelyeket Sebastian mindig is szeretett volna átélni, de számára más út rendeltetett, mikor apja váratlan halála után, szinte még gyerekként, egyik napról a másikra kellett átvennie a családi vállalkozást.

– Utazgattak – ismételte a szót meggyőződés nélkül Lord Outridge, mire Sebastianen elhatalmasodott az érzés, hogy olyasmi történt a barátaival az útjuk alatt, amiről ő nem tud.

– Valami baj van, milord? – kérdezte halkan, mire a gróf úgy nézett fel merengéséből, mintha most venné csak észre, hogy nem egyedül van.

– Ne is törődj velem! – mosolyodott el szélesen. – Természetesen Harryvel minden rendben. Mindössze arról van szó, hogy az utóbbi hetekben többször írta azt, hogy hazajön, aztán, Lady Outridge legnagyobb sajnálatára, mindig közbejött valami előre láthatatlan dolog, ami miatt megváltoztak a tervei. Nem akarom, hogy a feleségem ismét csalódjon, ezért kérem a diszkrécióadat. Annál nagyobb lesz az édesanyja öröme és meglepetése, ha a tékozló fiú végre hazatér.

Olyan őszinte volt a nevetése, hogy Sebastian kezdett kételkedni abban, helyes volt-e a megérzése. A halvány sejtelem, hogy Harryvel súlyos dolog történt, mióta nem találkoztak, abban a pillanatban teljesen őrültségnek tűnt. Mindazonáltal már sajnálta, hogy nem találkozott Anthonyval. Biztos volt benne, ha valaki, akkor ő tudna válaszolni Harryvel kapcsolatos kérdéseire.

Amúgy is várta már, hogy szót válthasson másik rég látott barátjával. A komoly, felelősségteljes Anthony mindig közel állt hozzá, talán még közelebb, mint a fiatal korukban ugyancsak könnyelmű, meggondolatlan Harry. Örömmel hallotta, hogy Tony megházasodott nem rég, Harry húgát, Ameliát vette el, és már első gyermekük is útban volt. Sebastian nem ismerte túl jól Ameliát, talán ha kétszer találkozott vele Greenshire-ben tett látogatásai során, de tudta, hogy Harry rajongva szereti, ő pedig alig várta, hogy elmondhassa barátjának, mennyire örül a boldogságának.

– Gyere, odakísérlek a lányodhoz – csapott a vállára Lord Outridge. – A hátsó kertben van, és biztos vagyok benne, hogy az új szerzeményét nézegeti.

– De a…

– Hagyd csak azt a lovat! – vágott közbe a lord. – William majd elintézi.

A ház sarkánál éppen abban a pillanatban bukkant fel a lovász, mintha egy ideje már az épület takarásában állt volna arra várva, hogy szükség legyen rá.

Sebastian elgondolkodva követte a házon keresztül vendéglátóját, majd egy pillanatra megállt a kertbe vezető ajtónál, hogy alaposan szemügyre vegye az elé táruló képet.

Bár a levegő még hűvös volt, a ház úrnője szemmel láthatóan úgy döntött, a szabadban fogyasztja el teáját. Lady Outridge takaróba burkolózva ült kényelmes párnákkal kibélelt székében, és mosolyogva hallgatta az előtte álló lányka mondanivalóját.

Sebastian szíve fájdalmasan megdobbant a vékonyka alak láttán. Aghata soványságát a vastag kabát sem tudta elrejteni. A férfi nem először gondolt arra, hogy a gyermek olyan törékeny és védtelen, mint egy kismadár. De, bár a kislány ugyanolyan filigránnak és sérülékenynek tűnt, mint máskor, édesapja ezúttal mégis valamiféle változást vélt felfedezni rajta. Aghata arcát pirosra színezte a csípős tavaszi szél, tovább tompítva ezzel megmaradt sápadtságát. Ám nem ez a ritkán látott szín volt a legszokatlanabb rajta, hanem az, ahogy a kislány magyarázott az őt hallgató ladynek.

Mióta Greenshire-ben tartózkodtak, Sebastian megkönnyebbülten fedezett fel némi jó irányú változást Aghata viselkedésében. Már nem volt olyan magába forduló, mint otthon, ám a háziakat továbbra is egyfajta félénk tartózkodással szemlélte. Egészen mostanáig. Ahogy ott állt, és nyilvánvaló lelkesedéssel mesélt valamit a figyelmesen hallgató grófnénak, édesapja egy pillanatra újra megláthatta a régi Aghatát, azt, aki az őt ért tragédia előtt volt: a félénk kislány, aki visszahúzódó természete ellenére csillapíthatatlan kíváncsisággal, nyitottan fordult a világban látható csodák felé. És Sebastian most először kezdte hinni, hogy ketten is elboldogulnak majd az életben, még úgy is, hogy már nem lesz vele a szeretett nő, Aghata anyja, aki kislánya egyedüli értőjeként Sebastiannek is segített olvasni ennek a csodaszép, különleges gyermeknek a fejében.

A férfi figyelmét nem kerülte el, milyen óvón szorítja magához lánya újonnan kapott kincsét, a gróf által is említett képeskönyvet. Meglepetését nehezen lehetett volna szavakba önteni, mikor meglátta, hogy a rongyosra lapozott, édesanyjától kapott meséskötet elárvultan hever az egyik széken, mintegy elfeledve.

– Minden rendben lesz, fiam – érezte meg Lord Outridge atyai érintését a karján. A gróf szavai, mintha csak a lelkébe látott volna, igazolták gondolatait. – De ideje lenne, hogy a lányod végre hozzáillő társaságban legyen.

Sebastian csodálkozva pillantott az idős férfira.

– Ezt meg hogy érti, uram?

– Nem gondoltál még arra, hogy Aghata iskolába menjen?

– Iskolába? Mármint internátusba? – kérdezte szörnyülködve Sebastian. Még a gondolatától is kirázta a hideg, hogy egy sivár, szigorú szabályrendszerrel rendelkező intézménybe küldje a lányát, ahol az illemet, a fegyelmet és a formaságokat mindennél többre becsülik. Nem. Soha nem fogja megengedni, hogy Aghata egy ilyen helyre kerüljön. El sem tudta képzelni, honnan szedett a gróf ekkora képtelenséget.

– Ki beszél itt internátusról? – legyintett Lord Outridge. – Aligha lenne kedvező hatással egy olyan hely ennek az édes kislánynak a lelkivilágára. De, ugye abban egyetértünk, hogy egy fiatal hölgy taníttatása legalább olyan fontos, mint egy ifjú úré?

– Természetesen – nyögte ki Sebastian, most már végképp nem értve, hová akar kilyukadni a gróf. – Terveztem, hogy amint hazamegyünk, keresek számára egy megfelelő nevelőnőt.

– Nem egészen erre gondoltam – csóválta meg ősz fejét a gróf. – Meggyőződésem, hogy a kislánynak társaságra lenne szüksége. Mármint, vele egykorú gyerekek társaságára. Komolyan úgy hiszem, hogy áldásos lenne számára, ha itt tartózkodásotok idejére beíratnád a helyi iskolába.

Sebastian már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, ám Lord Outridge beléfojtotta a szót.

– Nem kell attól tartanod, hogy a lányod falusi bugrisok közé kerülne.

– Ettől egyáltalán nem félek – tiltakozott Sebastian, akinek meg sem fordult a fejében, hogy egy szem gyermekét távol kellene tartania a béresek és más falubeliek csemetéitől. Lord Outridge azonban ismét a szavába vágott.

– Bár Greenshire nem büszkélkedhet olyan nívós intézménnyel, mint amilyeneket a fővárosban találnál, az itteni iskolának van egy óriási előnye: csupa jó lelkű, romlatlan gyerek jár oda. És Aghatának pont erre lenne most szüksége. Normális gyerekké kell válnia, aki a mezőn játszik a többiekkel, vagy mezítláb szaladgál a folyóparton.  Ez lenne a legmegfelelőbb gyógyír a bánatára. És ezt csak a vele egykorúak között tehetné meg.

Sebastian elgondolkodva nézte a még mindig izgatottan csivitelő kislányt, és igazat kellett adnia a grófnak.

– Miss Norrisnál pedig nehezen találnánk alkalmasabb tanítónőt a számára – folytatta a lord. – Ő maga is nemes ember lánya, bár a sorsa ugyancsak kedvezőtlenre fordult az édesapja halála után. Rendkívül művelt, és elkötelezett a tanítás iránt. Nem utolsó sorban pedig szemmel láthatóan szereti a gyerekeket, és ha hinni lehet a szóbeszédnek, ez a szeretet kölcsönös. Gondold meg, fiam!

Sebastiannek nem volt szüksége hosszas gondolkodásra. Lord Outridge szavai szíven ütötték, mert az idősebb férfinak mindenben igaza volt. Aghatának normális gyermekké kellett válnia, mert már az anyja halála előtt sem volt az.

Nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna a lányát koszosan. Sosem piszkolta össze sem a ruháját, sem kezét, de még csak a szája sem volt soha édességtől maszatos. Nem játszott a szabadban, mindig a szobájában ült, és folyton valami könyvet bújt. Magányos gyermek volt már régebben is, és ez csak fokozódott az utóbbi időben. Mint egy miniatűr felnőtt.

– Remek, úgy látom döntöttél – kuncogott Lord Outridge nem először lepve meg azzal a fiatalembert, hogy belelát a fejébe. – Holnap elkísérlek benneteket a faluba, és beszülünk Miss Norrisszal. Meglásd, fiam, ez lesz a legjobb dolog, ami Aghatával történhet.

Sebastian egyetértően bólintott, miközben még mindig a kislányát figyelte. Igen, döntötte el. Az lesz a lehető legjobb, ha Aghata végre azzal foglalkozik majd, mint a vele egykorú többi gyerek: játszik, tanul és szörnyű tragédiák helyett a jövőben a maga apró-cseprő gondjaival foglalkozik inkább.

*** 

Emeline maga is meglepődött, milyen frissen ébredt reggel. Ennek talán ahhoz volt köze, hogy nem magányosságán töprengve, éber semmittevéssel töltötte az éjszakát, hanem, miután alaposan kimérgelődte magát, amiért az ismeretlen férfi olyan durván elbánt vele, csakhamar legyőzte a fáradtság. Hosszú idő óta most először aludt mélyen, gyötrő álmok nélkül. Így hát kipihenten kezdte a napot. Miután felfrissítette magát egy kis hideg vízzel, a szokásos szigorú kontyba fésülte hosszú, vörösesbarna haját, aztán meggondolta magát, és pár tincset kihúzott a szorosan tartó hajtűk alól, hogy szabadon göndörödjenek az arca körül, ellensúlyozva ezzel frizurája komolyságát. Sötétkék szeme még önmaga számára is szokatlanul vidáman csillogott, mikor megszemlélte az összképet. Az édesanyja mindig azt mondta neki, hogy nagyon szép lány, de hát minden anya ezt mondja a lányának. Ő, személy szerint, nem tartotta magát sem szépnek, sem különösebben csúnyának, de azt el kellett ismernie, hogy ez a hajviselet jól áll neki.

Halkan dúdolt, miközben előkészítette az osztálytermet az aznapi munkához, és mosolyogva, örömmel fogadta az egymás után érkező gyerekeket.

Már jócskán benne jártak a délelőttben, mikor a csendes munkát egyszer csak váratlan kopogás szakította félbe. Emeline csodálkozva pillantott fel a könyvből, amit addig olvasgatott, míg a gyerekek feladatukba mélyedve tevékenykedtek. Izgatott suttogás jelezte, hogy ők ugyanolyan kíváncsiak a jövevényre, mint tanárnőjük.

– Szabad! – szólt ki a lány, mire az ajtónyílásban Lord Outridge derűs arca jelent meg.

– Bocsásson meg, hogy megzavarjuk a tanítást, Miss Norris. Egy új tanítványt hoztam önnek – jelentette be a gróf maga előtt tolva egy bájos, szőke hajú kislányt, aki félénken, ám érdeklődve nézett körbe a barátságos osztályteremben.

Emeline őszinte mosollyal fogadta a kis jövevényt. Mikor azonban felismerte a gróf háta mögött felbukkanó férfit, a mosoly ráfagyott az arcára. Lord Outridge nyomában az előző napi idegen jelent meg. Ő is azonnal felismerte a nőt, a barátságos kifejezés azonnal leolvadt az arcáról, hogy helyette dühös grimaszba merevedjenek a vonásai. Emeline haragja is ismét felhorgadt, de nem engedett, nem engedhetett neki szabad folyást. Az osztályteremben a gyerekek árgus szemmel figyelték minden mozdulatát, minden rezdülését. Így inkább kimérten biccentett az újonnan érkezőnek, majd tüntetően hátat fordított neki, és minden figyelmét Lord Outridge mondandójának szentelte. Látszólag legalábbis, mert közben mindvégig tudatában volt a magas idegen jelenlétének, ami sikeresen hiúsította meg, hogy a gróf szavaiból bármit is felfogjon.

– Valami baj van, kedvesem? – ráncolta össze a homlokát Lord Outridge. A joviális mosoly eltűnt az arcáról Emeline zavarát látva.

– Bocsásson meg, milord, csak ért tegnap egy kisebbfajta baleset, és még nem sikerült túltennem magam rajta – felelte Emeline, de azonnal meg is bánta, hogy elmondta az igazat, mikor a sötét hajú férfi a lány magyarázatára válaszul megvetően felhorkant.

– Mi történt? Megsérült? – kérdezte az idős ember gyorsan végigmérve a lányt tetőtől talpig, jóindulatú pillantása megtelt aggodalommal.

– Csak a büszkeségem és az igazságérzetem – felelte Emeline, mire egy dühös szisszenés volt a reakció a háta mögött állótól.

– Mondandód van, Sebastian? – villant a lord tekintete az idegenre csodálkozva.

– Nincs, gróf úr.

A mély, elutasítóan hűvös hang hallatán Emeline-t kirázta a hideg. Még mindig dühös volt a férfira, amiért olyan megbocsáthatatlanul viselkedett vele előző nap. Ám esze ágában sem volt a részletekbe beavatni Lord Outridge-et, úgyhogy figyelmét inkább erővel a mellettük álldogáló szőke kislányra fordította.

A sápadt, vékony arcocska feszült koncentrációval fordult a felnőttek felé, miközben tulajdonosa a különös beszélgetést követte nyomon. Búzavirágkék szemében felváltva tükröződött érdeklődés és aggodalom.

– És te, ki vagy? – mosolygott rá a gyermekre bátorítóan.

– Ő Aghata, a lányom – lépett elő a háta mögül a férfi, akit a gróf Sebastiannek szólított. Védelmezően állt a kislány mellé, mintha arra számítana, hogy Emeline bántani akarja.

– Hány éves vagy, Aghata? – próbálta figyelmen kívül hagyni a nő a másik oda nem illő védelmező viselkedését, továbbra is a vékonyka alakra koncentrálva.

– Kilenc – válaszolt az apa ismét csak a lánya helyett.

– És tudsz beszélni, Aghata? – Bár a kérdés a gyermeknek szólt, Emeline immár Sebastianre nézett, nyílt kihívással.

Az évek alatt, melyet tanítással töltött, találkozott nehéz természetű szülővel. Nem gyakran ugyan, de néha előfordult, hogy a béresek nem akarták iskolába engedni a tavaszi és őszi munkálatok ideje alatt a gyerekeket, mert így egy pár dolgos kézzel kevesebb állt rendelkezésükre. De idáig még mindig sikerült szót értenie mindenkivel. Még az agresszív Mr. Waltersszel is, pedig ő kimondottan nehéz eset volt. Nem hagyta hát, hogy most Sebastian megfélemlítse, még ha olyan fenyegetően tornyosult is fölé, ádáz tekintetét egyetlen pillanatra sem véve le róla.

– Öt éves korom óta tudok írni és olvasni, és egy kicsit beszélek franciául – szólalt meg halkan a kislány, elterelve ezzel Emeline figyelmét az apjáról. – Jonah bácsi pedig megtanította nekem az összes lepkefajta nevét, ami csak létezik a világon.

– Jonah bácsi? – kérdezett vissza meglepetten a nő.

– A mama bátyja – magyarázta halvány, félszeg mosollyal a gyermek. – Entomlo… Entlomo… Entomológus.

Emeline elnéző mosollyal figyelte, mint küszködik a kislány az idegen szóval, majd elismerően bólintott, mikor végül sikeresen megbirkózott vele.

– Ez csodás. Akkor épp rád van szükségem. Arra gondoltam, ha már ilyen szép idő van, a szabadban folytathatnánk a tanulást, amihez jól jönne a tudásod. Persze, csak ha édesapád megengedi – kapott észbe, és nézett kérdőn, leheletnyi kihívással a szemében a férfira. Bízott benne, hogy Sebastian képes lesz túllépni azon, milyen szerencsétlenül indult az ismeretségük. Gyerekes dolog lett volna Aghatát belekeverni kettejük ostoba vitájába.

Ám Sebastian nem viszonozta a pillantását, igazából úgy tűnt, mintha meg is feledkezett volna a mellette álló nőről. Szemét egy pillanatra sem vette le a lányáról. Megfejthetetlen arckifejezéssel, mereven nézte a kislányt.

– Szabad, papa? – törte meg Aghata a hosszúra nyúlt csendet, óriási kék szemeit az édesapjára függesztve.

Sebastian, mintha álomból ébredt volna, szaporán pislogott párat, mielőtt széles mosollyal válaszolt Aghata félénk érdeklődésére.

Emeline lélegzete elakadt a mosoly láttán. Idáig még csak Sebastian haragjához és megvetéséhez volt „szerencséje”. A mosolyát látni egészen újfajta élmény volt – lélegzetelállító. Azon kapta magát, vágyik rá, hogy ez a mosoly neki, csakis neki szóljon.

A férfi arca bámulatos változáson ment át, miközben a kislányt figyelte. Megismert szigorúsága semmivé vált, sötét szeme boldogságtól csillogott, ahogy bólintott feleletképp.

– Hát persze, drágám – erősítette meg szavakkal is beleegyezését. Hangja melegséggel telt meg. – Most itt hagylak Miss Norrisszal, és délután visszajövök érted. Jó lesz?

– Emeline – szólt közbe a nő automatikusan, miközben Aghata örömteli reakcióját figyelte apja jóváhagyására. Valahogy az volt az érzése, hogy a kislány arcán ritkán látott vendég volt az ehhez hasonló felhőtlen vidámság, és ez elszomorította őt.

– Hogy mondta? – kérdezett vissza Sebastian tétován.

– A gyerekek úgy szólítanak, Miss Emeline – magyarázta a lány zavartan. Hirtelen már sem fontosnak, sem illendőnek nem tartotta, hogy kijavította a férfit a neve miatt. – Aghata is szólíthat így.

Elhatározta, hogy az lesz a legjobb, ha nem figyel tovább két látogatójára, és inkább visszatér a munkájához. Biccentett búcsúzásképp, és elfordult a férfiaktól, remélve, hogy így hamarosan tovább is állnak. Instrukciókat adott a gyerekeknek, akik vidáman beszélgetve teljesítették utasításait. Az új jövevény érkezése, és a szabadban töltött órák ígérete felbolydították őket, átmenetileg fejetetejére állítva ezzel az osztályterem rendjét. Ám Emeline-nak nem esett nehezére visszanyerni az irányítást úgy sem, hogy Sebastian pillantását még jó ideig magán érezte.

Aghata valóban értékes segítőnek bizonyult. Tudása a különböző lepkefajták azonosításában biztosnak és széleskörűnek tűnt, miközben a szemük elé kerülő pillangókat figyelték. Emeline nem tudott másképp tekinteni a kislányra, csakis csodálattal. Az ámulat annyira elfoglalta, hogy észre sem vette, Lord Outridge és társa mikor távoztak, de mikor Sebastian legközelebb eszébe jutott, és odanézett, ahol legutoljára látta, a férfi már nem volt ott.

A nap szinte észrevétlenül telt el. Az időjárás kegyeibe fogadta őket, minden gyerek élvezte a tanulást és Emeline is jól érezte magát, talán még inkább, mint máskor.

Késő délutánra járt, mikor újra elfogta a nyugtalanság, amit újsütetű ismerősének köszönhetett, s nem is tévedett; mikor felnézett, Sebastian fekete szemének fürkésző pillantásával találta magát szemközt.

Csak egyetlen rövid pillanatig tartott, s a férfi figyelme máris tovább röppent a lányára, aki szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát.

– Korán jöttem? – kérdezte Sebastian, mikor Emeline, otthagyva kis tanítványait, mellé lépett.

– Nem hinném. Azonnal befejezzük az órát. Igazság szerint már rég véget kellett volna vetnem neki, de a gyerekek olyan jól szórakoztak… – A lány bocsánatkérően megrántotta vállát, ahelyett hogy befejezte volna a mondatot. Tett egy lépést a gyerekek felé. – Rögtön szólok Aghatának.

– Még ne, kérem – tartotta vissza Sebastian gyors válasza. – Rég láttam a lányom ilyen gondtalannak. Szeretném élvezni pár percig, ha szabad.

Emeline-t meglepte a válasz, de nem tiltakozott. Visszalépett a férfi mellé, és ő is a gyerekeket kezdte szemlélni, de csak rövid ideig tudta visszafojtani kíváncsiságát.

– Megkérdezhetem, Mister… – kezdett bele kérdése megfogalmazásába, de hirtelen rá kellett döbbennie, hogy nem tudja Sebastian vezetéknevét.

– Midnight. Sebastian Midnight – kapott észbe a férfi. – Lord Outridge minden bizonnyal illendően bemutatott volna bennünket egymásnak, ha…

– …nem kezdünk azonnal vitatkozni – fejezte be helyette a mondatot Emeline, mire Sebastian elmosolyodott.

A lány lenyűgözve bámulta a gödröcskéket arcán, melyek a jókedv jeleként azonnal megjelentek eddig szigorú vonallá szorított, ám abban a pillanatban megenyhült szája két sarkában. Most először a férfi sötét szeme is vidáman csillogott, és ez lenyűgöző hatással volt a lányra.

Tizenhat éves kora óta nem volt rá befolyással egy-egy vonzó, férfias arc – akkor halt meg az édesapja és kellett neki felnőnie egyik napról a másikra. Azóta életét csakis a tanítás és az anyja iránti kötelességei töltötte ki. Tizenévesen ő is képes volt elalélni egy-egy csábító, ördögi mosolytól, ezért biztos volt benne, hogy a hiba nem benne van. Mármint nem valami fura rendellenesség, hogy felnőtt nőként hasonlót még soha nem érzett. Eddig legalábbis. Mert most, ahogy Sebastian felszabadult reakcióját figyelte, úgy érezte, visszarepült az időben, és a munkáján kívül semmi mással nem foglalkozó magabiztos vénkisasszonyból ismét hebegő fiatal lánnyá változott. Mindezt egy olyan férfi miatt, akit mindössze egyetlen napja ismert, méghozzá úgy, hogy első találkozásuk olyan szerencsétlenül alakult.

A lehetőség annyira megrémítette, hogy egy csapásra kijózanodott.

– Mr. Midnight! – terelte vissza a beszélgetést az eredeti mederbe. – Tudom, hogy tapintatlan vagyok, de megkérdezhetem, mi okozta Aghata szomorúságát, amire az imént utalt?

Sebastian arcáról lehervadt a mosoly, s a lány azonnal megbánta indiszkrécióját. Csak az vigasztalta, hogy nem pusztán kíváncsiságát akarta kielégíteni, hanem a gyermek érdekében tette fel a kérdést. Amennyire csak lehetett, igyekezett megismerni minden egyes tanítványát, és önálló kis emberként tekintett rájuk, figyelembe véve a képességeiket, a családi hátterüket, a habitusukat, és minden mást, amitől ők azok lettek, akik. Minden gyerek más és más volt. Nem lett volna jó tanár, ha ezt nem így gondolja. Így hát fontosnak tartotta, hogy minél többet megtudjon a gondjaira bízott kislányról.

Egy darabig azt hitte, Sebastian nem fog válaszolni, és a fájdalmat figyelve, mely a férfi vonásait eltorzította, minden jó szándéka ellenére úgy érezte, hogy hibát követett el.

– A feleségem és a kisebbik gyermekünk meghalt két évvel ezelőtt – felelte végül Sebastian.

Emeline pontosan ilyen bejelentésre számított, mégis fejbe vágták a nyers szavak. Érezte, hogy a vér kifut az arcából.

Ő is elveszítette a szüleit, tudta, milyen azoknak az embereknek a soha szűnni nem akaró hiánya, akiket a világon a legjobban szeretett. Végül is, a gyermekek sorsa, hogy eltemessék a szüleiket. De Aghata túl korán veszítette el azt az embert, aki minden bizonnyal fiatal élete középpontjának számított. És a testvére… Emeline el sem tudta képzelni, mit érezhet Sebastian. A fájdalmat, amit a felesége és a gyermeke halála miatt érezhetett, ő még csak megbecsülni sem volt képes.

– Őszinte részvétem – nyögte ki végül. – Nagyon sajnálom, hogy szóba hoztam, nem lett volna szabad. Csak azt gondoltam…

– Semmi baj – szakította félbe Sebastian. – Tudnia kell mindent a lányomról, hogy segíthessen neki. Aghata nem olyan, mint a többi gyerek. Néha nehéz őt… megérteni. Még nekem, az édesapjának is.

Emeline úgy érezte, a férfi most először vallja be, mit érez, és biztos volt benne, hogy egyáltalán nem volt könnyű számára kimondani ezeket a szavakat. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy valamiképp csökkentse a másik lelkét nyomasztó súlyt. Gondolkodás nélkül fektette tenyerét Sebastian karjára.

– Szörnyű, ami magukkal történt. De Aghata rendben lesz. Esküszöm! Nézze!

A gyerekek csoportjára pillantott, és a szeme sarkából látta, hogy Sebastian is arra néz. A kis sereglet közepén Aghata állt, és valamit magyarázott. Előrenyújtott tenyerén egy szép fehér pillangó pihent finom, rebegő szárnyakkal. Az iskolások figyelmesen, szemmel láthatóan lélegzetvisszafojtva figyelték új társuk rögtönzött előadását, vigyázva arra, nehogy megzavarják a bizalmat szavazott törékeny rovar pihenőjét.

– Remélem, igaza van – felelte Sebastian alig hallhatóan. – Egyelőre nem merek reménykedni. Minden esetre, Aghata a mai napig nem volt hajlandó szóbahozni az édesanyját. Azt hiszem, jó jel, hogy végre megtette.

– Neki is csak arra van szükség a gyógyuláshoz, amire bármelyik másik kisgyereknek – mosolygott megnyugtatóan Emeline. – Figyelemre és szeretetre. Biztos vagyok benne, hogy mindkettőt megkapja öntől. De itt nálunk is kaphat egy másfajta figyelmet, és igen, szeretet is, ami tovább fogja gyorsítani a javulást.

Sebastian nem felelt, de tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le Emeline arcáról, szénfekete szemének megfejthetetlen pillantása fogva tartotta a lányt.

Emeline úgy érezte, elmerül ebben a feneketlen, zavarba ejtően intenzív szempárban, és a világ megszűnik körülötte, vagy inkább összezsugorodik egyetlen pontra, Sebastian Midnight személyére.

Hatalmas csattanás törte meg a kettejük között kibontakozó varázslatot. Emeline ijedten összerezzent, és automatikusan a közelben álló gyerekekre pillantott, attól félve, velük történt valami baj. Gondolatban máris összeszidta magát, amiért szem elől vesztette őket. Megbocsájthatatlan hibát vétett. Ám a rémisztő hang nem felőlük érkezett.

A gyerekek mind az iskola udvarát körbevevő kerítés kovácsoltvas kapuja felé néztek, némelyikük arcán csak döbbenet, másokén nyílt rémület tükröződött. Mikor meglátta Tommy Walters makacsul összeszorított száját, és a tekintetéből sugárzó félelemmel vegyes dacot, mindent megértett. Egy pillantás a kapu felé igazolta a gyanúját.

A csattanás minden jel szerint onnan eredt, hogy a nehéz vaskapu a kerítésnek vágódott. A nyílásban pedig ott állt Mr. Walters, Tommy részeges, erőszakos apja, aki szemmel láthatóan alaposan felöntött a garatra, mielőtt az iskolához ment.

Emeline elkínzottan felnyögött. Azt hitte, Lord Outridge-nek sikerült egyszer s mindenkorra pontot tenni a probléma végére. Ezek szerint tévedett.

Nem egyszer vitatkozott már Tommy apjával, de a férfi olyankor mindig józan volt, és bár rémisztően agresszív tudott lenni abban az esetben is, részegen sokkal félelmetesebbnek tűnt.

Mély lélegzetet vett, és erővel lenyugtatta összevissza kalapáló szívét. Tudta, hogy a gyerekek, és főleg Tommy kedvéért muszáj lesz valahogy megoldania a problémát.

– Azonnal jövök – vetette oda Sebastiannek, és ijedségét meghazudtoló határozottsággal indult az ittas férfi felé. – Mr. Walters! Micsoda meglepetés.

– A fiamért jöttem – felelte a férfi akadozó nyelvvel, ahelyett hogy viszonozta volna az üdvözlést. – Már órák óta otthon kellene lennie.

– Igen, tudom. Én vagyok a hibás – válaszolta a lány békítően. – Kicsit elhúzódott a mai tanítás, de már befejeztük. Tommy azonnal otthon lesz. Kérem, ne haragudjon!

– Nincs joga tovább benntartani a fiamat – hőbörgött a férfi, és egy lépést tett Emeline felé, aki nagy nehezen megállta, hogy hátrálni kezdjen. – Szükség van a segítségére otthon.

– Megértem, Mr. Walters, és ígérem, többé nem fog előfordulni – felelete Emeline, aki valóban megértette a problémát. A földből élő emberek túlélése télen gyakran azon múlott, hogy tavasszal időben el tudták végezni a szükséges munkákat. A szülőknek szükségük volt a nagyobb gyerekek segítségére, és tudta, hogy csak addig engedik szívesen iskolába őket, amíg ezt ő is szem előtt tartja.

– Mehetünk, papa – lépett melléjük Tommy, amivel magára vonta édesapja haragját. Emeline attól tartott, a fiúnak pont ez volt a célja. Nem akarta, hogy az indulatos ember a tanárnőn töltse ki a haragját. Sajnos sikerrel járt.

– Te semmirekellő! Már rég haza kellett volna jönnöd! Mit képzelsz?

– Kérem, uram! Ne a fiúra haragudjon! – vette vissza a szót Emeline ösztönösen. Semmiképp nem akarta, hogy Tommy bűnhődjön az ő figyelmetlensége miatt.

A férfi ráfüggesztette véreres, alkoholtól üveges szemét. Olyan mélységes gyűlölet tükröződött benne, hogy Emeline lélegzete elakadt egy pillanatra.

– Vegye tudomásul, hogy a fiam soha többé nem jöhet ide. Nem hagyom, hogy ilyen haszontalanságokra pazarolja az idejét.

Karon ragadta a mellette álló Tommyt, és a kapu felé indult, maga után rángatva a vonakodó fiút.

– Hagyj békén! – rántotta ki magát a gyerek apja vasmarkából. A férfi amúgy is csak nehezen állt meg a lábán, de fia hirtelen mozdulata végképp kibillentette az egyensúlyából, nekitántorodott a kerítésnek. Gyilkos düh torzította el a vonásait, mielőtt a gyerekre támadt.

– Majd én megmutatom neked, te semmirekellő! – ordította, és egy csattanós pofonnal jutalmazta az engedelmességet.

Tommy kartávolságon kívülre hátrált az apjától. Kezét az arcára szorította, ami azonnal bevörösödött és felpuffadt a brutális erejű ütés nyomán. Ám a gyereken egyetlen könnycseppet sem ejtett. Ugyanolyan dacosan és elszántan bámulta az apját, mint addig is.

Mr. Walters ellökte magát a kerítéstől, és tett pár bizonytalan lépést a fia irányába, mintha ismét meg akarná ütni. Emeline gondolkodás nélkül cselekedett, elszántan a férfi elé állt.

– Ezt meg ne próbálja még egyszer! – Igyekezett rezzenetlenül állni a részeg ember haraggal és utálattal teli pillantását, és csak remélni tudta, hogy lesz elég ereje kitartani akkor is, ha a férfi agressziója hirtelen felé fordul. Érezte, hogy a bensője megremeg, és a szíve összeszorul, de nagyon igyekezett, hogy ez ne látszódjon rajta, még csak a hangja sem bicsaklott meg, miközben beszélt. – Most menjen haza, és józanodjon ki! Tommy ma az udvarházban alszik. Holnap menjen el érte, de ne merészeljen egyetlen kortyot sem inni előtte! Biztos vagyok benne, hogy Lord Outridge-nek lesz pár keresetlen szava magához, és a helyzetét csak súlyosbítaná azzal, ha kapatosan állna a színe elé.

Egy hosszú percig úgy tűnt, a férfi alkoholgőzös agya nem hajlik a figyelmeztetésre. Emeline fejében rosszabbnál rosszabb lehetőségek fordultak meg, egy pillanatra az is eszébe jutott, hogy Mr. Walters őt is megüti. Aztán Tommy apjának homályos tekintete megrebbent, és elvándorolt róla, valahová a háta mögé. Pár pillanatig meredten bámult valamit, majd sarkon fordult, és magában motyogva kibotorkált az udvarról. Csakhamar eltűnt a szeme elől.

A lány csak ekkor merte kifújni az addig visszatartott levegőt. Próbálta mihamarabb összeszedni magát, de csak reménykedni tudott benne, hogy kellően nyugodtnak látszik. Mikor azonban tanítványai felé fordult, hogy őket is megnyugtassa, nehezen visszaszerzett önuralma azonnal szétfoszlott. Közvetlenül a háta mögött Sebastian állt, olyan közel hozzá, hogy nem is értette, hogy nem vette addig észre.

A férfi ádáz arckifejezése egy pillanatra megrémítette. Dühös pillantása Emeline-ra villant, mire a lányt kirázta a hideg. Most már értette, miért hátrált meg Mr. Walters.

– Uram! – szólította meg tétován, mire Sebastian arckifejezése kiüresedett, semmitmondóvá vált, ám a száját ismét szigorúan összeszorította.

– Gyere, Aghata, menjünk! – fordult félig a lánya felé. – Elvisszük Miss Norrist és a védencét Lord Outridge házához.

Választ nem várva indult a kerítés mellett várakozó egyfogatú felé.

Emeline képtelen volt tiltakozni az ötlet ellen, és nem is tartotta szerencsésnek. Fogalma sem volt, honnan vett annyi erőt, hogy szembeszálljon Tommy apjával, minden esetre nem volt kedve megkockáztatni, hogy ismét összefussanak, immár Sebastian védelme nélkül.

Az út az udvarházig kínos volt. A két felnőtt egyetlen szót sem szólt. Emeline-t feszélyezte a csend, de nem tudta, mit mondhatna a férfinak, aki komoran maga elé meredve, szó nélkül hajtotta a lovat.

A gyerekek valamivel felszabadultabban viselkedtek. Úgy tűnt, bennük nem hagyott maradandó nyomot az erőszakos jelenet. Tommy – még ha szörnyű is volt belegondolni – már megszokta apja kitöréseit, Aghata pedig valószínűleg nem érezte át, milyen komoly dolog történt, és hogy sokkal rosszabbul is végződhetett volna az eset.

Lord Outridge egyre sötétülő ábrázattal hallgatta Emeline beszámolóját, majd elküldte a gyerekeket a konyhába, hogy édességet kérjenek a szakácsnőtől, mielőtt válaszolt volna az elmondottakra.

– Helyesen cselekedett, Miss Norris. Holnap elbeszélgetek Carlton Waltersszel, ne aggódjon. Addig is, a fiú jó helyen lesz nálunk.

Emeline megköszönte a gróf segítségét.

– Akkor most elindulok haza – mosolygott rá az idős férfira.

– Hazaviszem – jelentette ki ellent mondást nem tűrően Sebastian, mire Emeline is csodálkozva nézett rá.

– Ez nagyszerű ötlet – mosolygott jóindulatúan Lord Outridge. – Hosszú lenne az út gyalog.

Kijelentésével eldöntöttnek tekintette a kérdést. Hátat fordított, és ott hagyta a kényelmetlenül feszengő lányt, akinek nem volt más választása, mint ismét csak követni a kocsi felé induló Sebastiant.

A faluba vezető út megint csak kínos volt, Emeline alig várta, hogy megérkezzenek a házhoz, ami ez egyszer nem tűnt sem üresnek, sem túl csendesnek, inkább úgy gondolt rá, mint egy oázisra, ami üdítően fog hatni meggyötört idegei számára. Annyira megkönnyebbült, mikor Sebastian végre megállította a kocsit húzó lovat a kunyhó előtt, hogy meg sem várta, míg a férfi lesegíti, lemászott magától. Odavetett egy futó üdvözletet, és gyors léptekkel a bejárat felé indult.

– Várjon csak! Hová megy?

Sebastian hangja nem állította meg, csak lelassított kicsit, hogy a válla felett visszaszóljon.

– Hosszú volt ez a nap, szeretném kipihenni magam. Hálás vagyok a segítségéért, és azért is, hogy hazahozott.

Legnagyobb meglepetésére Sebastian nem hagyta ennyiben a dolgot. Leugrott a bakról, és pár hosszú lépéssel utolérte, még mielőtt kezét a kilincsre tehette volna. Emeline döbbenten fordult meg, mikor megérezte a férfi ujjait a karjára szorulni.

– Mégis mit képzel? – kérdezte a lány megbotránkozva.

– Ezt én is kérdezhetném – felelte Sebastian, és Emeline-ban csak ekkor tudatosult, hogy a másik borzalmasan dühös. Talán még jobban, mint mikor első találkozásuk alkalmával a kocsija elé sétált.

– Mire céloz? – kérdezte, és nagyot nyelt, mikor érezte, hogy a torka összeszorul rémületében. Fogalma sem volt, mi váltotta ki Sebastian haragját, minden esetre nyugtalan lett miatta.

– Hogy képzelte, hogy szembeszáll egy ilyen erőszakos, veszélyes emberrel?

– Mégis, mi mást tehettem volna? – kérdezte a lány csodálkozva, és végre kapiskálni kezdte, mi Sebastian problémája. – Ha nem akadályozom meg, újra bántotta volna Tommyt. Nem volt választásom.

–  De volt. Akár rám is hagyhatta volna a dolgot. Nem lett volna esélye rá, hogy ismét megüsse a fiút.

Emeline szeme összeszűkült, miközben a férfi önérzetes szavait hallgatta.

– Számtalanszor szembeszálltam már Mr. Waltersszel. Tudtam, mit csinálok – magyarázta.

– Akkor maga bolondabb, mint elsőre hittem.

A lány felháborodásában levegő után kapkodott.

– Ezt mégis, hogy merészeli…

– Maga is egy olyan nő, ugye? – vágta a fejéhez a kérdést Sebastian, nem is törődve Emeline felindultságával. – Aki gondolkodás nélkül cselekszik, és nem mérlegeli a következményeket sem a tettei, sem a szavai előtt. Mégis mit tett volna, ha ez a Walters úgy dönt, hogy az öklével torolja meg a pimaszságát?

– Az én pimaszságomat? – Emeline alig hitt a fülének.

– Mondjon, amit akar, de tény, hogy ostobaság volt szembeszállnia egy ilyen agresszív alakkal.

Emeline érezte, hogy az arca lángol a megalázottságtól és a dühtől, ami a férfi szavai nyomán elárasztotta a feje búbjától a lábujja hegyéig.

– Mégis mit képzel magáról? – sziszegte közvetlenül Sebastian arcába, és karját kirántotta a férfi ujjai közül.

– Maga ön és közveszélyes, kedves hölgyem – folytatta Sebastian könyörtelenül. – Figyelmetlenül kisétál vágtató lovak elé és gondolkodás nélkül száll szembe dühöngő vadállatokkal, akik egyetlen mozdulattal kettéroppanthatnák. Valakinek meg kellene zaboláznia, amíg komolyabb baja nem esik.

– Lehet – felelte Emeline a tőle telhető legnagyobb önuralommal, bár olyan indulat forrongott a bensőjében, hogy attól félt, már-már felemészti a teste felett gyakorolt kontrollját, és olyat tesz, amit később maga is megbán majd. Mondjuk, pofon vágja Sebastian Midnightot. – Ez azonban nem a maga feladata, uram.

Az „úr” megszólítást olyan megvetéssel ejtette ki, amennyire csak tudta. Még pár másodpercig rezzenetlenül állta Sebastian villogó tekintetét, majd megfordult, és ott hagyta a férfit, mielőtt a térde felmondta volna a szolgálatot, hogy összerogyjon a ház előtti porban.

***

Sebastian napról napra egyre dühösebb lett. Az incidens óta nem beszélt Miss Norrisszal, csak messziről látta, mikor Aghatát iskolába vitte vagy érte ment. Az után, hogy Walters berontott az udvarra és jelenetet rendezett, Emeline pedig olyan meggondolatlanul szembeszállt vele, úgy döntött, hogy a lányát soha többé nem engedi arra a helyre, de végül kénytelen volt meggondolni magát. Aghata egyetlen nap leforgása alatt többet változott a gyerekek társaságában töltött rövid időnek köszönhetően, mint azt remélni merte, mikor beleegyezett Lord Outridge ötletébe. A gróf is biztosította, hogy nem fog még egyszer előfordulni „hasonlóan kellemetlen eset”, mikor észrevette pártfogoltja tépelődését. Helytelenül azt feltételezte, a férfi félti a lányát. De, mint mondta, maga gondoskodott arról, hogy ilyesmi soha többé ne történhessen meg.

Sebastian valóban nem örült neki, hogy Aghata szemtanúja volt az erőszakos jelenetnek, de nem elsősorban ez késztette hezitálásra. Sokkal inkább a benne munkáló harag volt a ludas, amit Emeline könnyelműsége keltett, és ami minden egyes alkalommal, mikor meglátta a nőt, egyre magasabbra csapott.

Megismerkedésük meglehetősen szerencsétlenre sikeredett, és ezért nem is tudott rá heves indulatok nélkül visszagondolni. Ám a rövid beszélgetés miatt, amit a gyerekek figyelése közben folytattak, kezdte a nőt más fényben látni. Azonnal nyilvánvalóvá vált számára, mennyire szereti a gyerekeket, és hogy mennyire ért hozzájuk. Talán túlságosan is nagy hatással volt rá a változás, amit a lánya viselkedésében felfedezett, és ami valóságos sokként érte, ezért enyhült meg olyan hamar. Minden esetre kezdte úgy gondolni, hogy csak szerencsétlen véletlen volt, ami az útjába, pontosabban a kocsija elé sodorta Emeline-t. Már nem gondolta sem felelőtlennek, sem bosszantónak. Az ég szerelmére! Még olyan dolgokról is beszélt neki, amiről soha, senkinek.

Mióta a felesége és a fia meghalt, Aghata pedig olyan magába forduló lett, folyamatosan úgy érezte, egy rémálom része, amiből képtelen felébredni. Minden nap tette a dolgát, segítette és feltétel nélkül szerette a lányát, aggódott érte, közben helyt állt a munkában, még a társadalmi kötelezettségeit sem hanyagolta el, elvégre az élet ment tovább. De csak abban a pillanatban, Emeline-nal beszélgetve döbbent rá, mennyire aggódott a lányáért az elmúlt időszakban, és mennyire félt attól, hogy Aghatát is elveszíti.

Viszont a nő rövid időn belül másodszor is bebizonyította, hogy talán elképesztő módon ért a gyerekekhez, de mégis csak felelőtlen és meggondolatlan. Egy nálánál kétszer nagyobb férfival szállt szembe. Valakivel, aki egyetlen kézmozdulatával kettéroppanthatta volna. Egy brutális, iszákos alakkal, akire nehezen hathatott volna észérvekkel, erővel pedig képtelen lett volna szembeszállni vele. Mégis gondolkodás nélkül egy kisfiú pártjára állt. Ő pedig nem tudta ezért nem csodálni, ugyanakkor képtelen volt nem rossz szemmel nézni, hogy Emeline ennyire nem foglalkozott a következményekkel.

De bármennyi ellenérzése volt is a nő könnyelműségével szemben, azt el kellett ismernie, hogy az iskola hatása Aghatára, elképesztő, és ebben nagy szerepe volt Emeline-nak is. Még csak egy hónapja járt az osztályába, de a kislány másról sem tudott beszélni, csak Miss Emeline-ról. Őt hallgatva bárki azt hihette, hogy a tanárnő egyfajta csoda.

Hát ezért volt Sebastian egyre dühösebb. Ellentmondásos érzések dúltak benne. Egyrészt csodálta a nőt, amiért olyan jól értett a gyerekek nyelvén és gondolkodás nélkül a védelmükre kelt, másrészt elítélte hol szétszórt, hol vakmerő viselkedését. És végül, de nem utolsó sorban, nem értette, hogy ő miért foglalkozik vele ilyen sokat.

Továbbra sem beszélt vele, de minden nap látta, és el kellett ismernie, hogy a tanárnő szemet gyönyörködtető látvány. Mindig is fogékony volt a női szépségre, ám amint megnősült, ez a csodálat csakis a feleségére irányult. Miután megözvegyült, minden megváltozott. A női nemmel való kapcsolata üres udvariasságra, vagy ha épp úgy hozta a sors, a vágyai puszta kielégítésére korlátozódtak. Ám Emeline-ra valahogy másképp tekintett. Az ő szépségét akkor sem tudta volna figyelmen kívül hagyni, ha félig vak. Mint ahogy a nőből áradó vibráló energiát sem lehetett semmibe venni. És ettől csak még bosszúsabbnak érezte magát.

Úgy tűnt, Emeline is osztozik ebben az ellenségességben. Legalábbis erről tanúskodott sötétkék szemének megvető, hűvös pillantása, amivel minden egyes találkozásukkor végig mérte őt. Már amikor hajlandó volt ránézni. Mert legtöbbször még futó pillantásra sem méltatta. Egyszerűen csak levegőnek nézte, amivel még inkább kivívta Sebastian rosszallását.

– Még ő van felháborodva! – pufogott magában a férfi aznap reggel is. – Mintha nem lett volna igazam, mikor azzal vádoltam, hogy felelőtlen.

Maga is érezte persze, hogy indokolatlanul kemény volt a lánnyal, ráadásul joga sem volt hozzá.

– Papa, figyelsz te rám? – térítette magához Aghata kérdése.

– Persze, szívem – öntötte el a bűntudat.

– Nem igaz – mosolygott rá elnézően a kislány. Sebastian szíve összeszorult a kedves, vidám mosoly láttán, ami Aghata arcán egyre gyakoribb vendégnek számított.

– Tényleg nem – vallotta be. – Ne haragudj!

– Semmi baj, papa – vált még szélesebbé, még ragyogóbbá az a csodálatos mosoly. – Nem érdekes. Ott van Tommy.

A hirtelen témaváltás kicsit összezavarta Sebastiant, de mielőtt válaszolhatott volna, Aghata már le is ugrott a kocsiról, és futva indult Tommy Walters felé, akivel első találkozásuk óta elválaszthatatlanok voltak. Lord Outridge olyannyira betartotta a szavát, mely szerint elbeszélget Mr. Waltersszel, hogy a férfi nem csak bocsánatot kért Miss Norristól, és ígéretet tett arra, hogy a fiát soha többé nem gátolja a tanulásban, de még azt is elérte, hogy Tommy minden nap az udvarházba mehessen iskola után, és késő délutánig együtt lehessen Aghatával. Egyszerűen képtelenek voltak megunni egymás társaságát.

Sebastian a két gyerek felé nézett, akik máris élénk beszélgetésbe bonyolódtak. Csak a jó ég tudhatta, honnan szedtek ennyi beszédtémát.

Pillantása tovább vándorolt az épület ajtajában álló Emeline Norrisra. Ő is a gyerekeket nézte, mosolya ábrándos kifejezést varázsolt az arcára. A férfit furcsa érzés fogta el. Mintha egy pillanatra beleláthatott volna a fiatal nő lelkébe.

Az egész egyetlen másodpercig tartott. Aztán Emeline elszakította a tekintetét Aghatáról és Tommyról. Szeme Sebastianre villant, és azonnal eltűnt belőle az álmodozó fény. Ismét kimért és hűvös lett.

Sebastian megállta, hogy káromkodni kezdjen. Összeszorította a száját, és a ló felé fordult, ami példásan türelmesen várta, hogy gazdája haladásra ösztökélje. Hosszú út várt rájuk, Sebastiannek ismét a fővárosban volt dolga. Tudta, hogy ez egész nap fog tartani.

– Aghata! – kiáltott az udvaron végigsétáló kislány felé. – Ne feledd, hogy ma William jön érted.

Aghata csak visszaintett az apjának, hogy jelezze, hallotta őt. A következő pillanatban már el is tűnt az iskola ajtaja mögött, nyomában az őt szorosan követő Tommy Waltersszel. Egyetlen lélegzetvételnyi idő után Emeline is követte őket, de előtte még vetett egy utolsó, lesújtó pillantást Sebastian irányába.

A nap pontosan olyan hosszú és fárasztó volt, mint ahogy a férfi azt előre sejtette. Már esteledett, mikor visszaért Greenshire-be. Még hosszú út várt rá az udvarházig, de az ismerős táj máris örömmel töltötte el. Épp azon gondolkozott, hogy ideje lenne megfelelő házat keresnie a környéken, mivel nem akart a végtelenségig visszaélni Lord Outridge és családja jóindulatával, mikor váratlanul villámlás hasította ketté a mélykék alkonyati égboltot, amit kisvártatva dörrenés követett.

A kocsit vontató ló nyugtalanul kezdte forgatni a füleit.

– Nyugalom, kislány – dörmögte a férfi. – Nincs mitől tartani. Rég otthon leszünk, mire a vihar ideér.

A következő villámlás mintha egyenesen a fejük fölött szántott volna végig, és szinte azonnal követte az égzengés, mintegy felelve Sebastian derűlátó jóslatára. A férfi felsóhajtott, mikor az első esőcseppek a vállára hullottak. Összébb vonta magán a kabátját, és pattintott egyet az ostorral, hogy gyorsabb léptekre bírja a jól idomított lovat, hálát adva azért, hogy az állat olyan nyugodt természetű.

Az eső egyre sűrűbbé vált, és a szél is feltámadt. Az út hátralévő része nyomasztóan hosszúnak és kellemetlennek ígérkezett.

A szeme sarkából figyelmes lett valami szokatlanra, valami oda nem illőre. Nem messze egy óriási, viharvert tölgyfa állt, de nem ez keltette fel a figyelmét, hanem az, amit a fa messzire előrenyúló ágai alatt látott. Állt ott valaki. Egy vékony alak világos ruhában, talán egy nő vagy egy gyerek. A ruha könnyű anyagát felkapta, tépte, szaggatta az egyre élénkülő szél. Aligha tűnt megfelelő öltözetnek ilyen hidegben.

– Ez megőrült – állapította meg magában, és a lovat a fa felé irányította. Még ha egy idegenről volt is szó, nem hagyhatta ott, kiszolgáltatva saját könnyelműségének és az elemeknek. Még a gyerekek is tudták, hogy viharban nem szabad fa alá állni a villámcsapás veszélye miatt. Úgy tűnt, erről az ismeretlennek fogalma sincs.

Ahogy közelebb ért, egy érzés kezdett formálódni benne. Mintha mégiscsak látta volna már azt a filigrán alakot. Szeme összeszűkült a gyanakvástól, miközben megpróbálta kivenni a fa alatt álló arcvonásait, ám a viharfelhők súlyosbította alkonyi félhomály, valamint az épphogy kisarjadt levelek keltette árnyék miatt nem volt könnyű dolga. Mégis, mielőtt odaért volna, már tudta, hogy kit fog a göcsörtös törzs mellett találni.

– Most már hivatalosan is elment az esze – morogta az orra alatt, majd kicsit hangosabban hozzátette: – Mondja, Miss Norris! Nincs túl hideg a sétához?

– Go-gondolja, ho-hogy jókedvemből va-vagyok itt?

A halk, dadogó válasz megrémítette Sebastiant.

– A pokolba – ugrott le a kocsiról. Pár dühös lépéssel a lány mellett termett, menet közben kibújt vastag kabátjából, amit azonnal a másik vállára terített. – Még a végén tüdőgyulladást kap.

– Ne bu-butáskodjon! Senki se-sem kap tüdőgyulladást egy kis ta-tavaszi záportól.

– Ez nem egy tavaszi zápor, hanem egy veszélyes vihar. Te jó ég! Hisz úgy esik, mintha dézsából öntenék. Mégis hogy jutott eszébe itt ácsorogni? Túl lenge a ruhája ehhez a hideg szélhez. Arról nem is beszélve, hogy juthatott eszébe olyan ostobaság, hogy egy fa alatt álljon meg most, hogy villámlik. Mondja, egyáltalán nem képes gondolkodni?

– Kérem!

Ez az egy szó hatásosabb volt, mint Emeline korábbi hosszas tiltakozása. Sebastian magához szorította a vastag kabátba burkolt remegő alakot, és a kocsihoz vezette. Segített neki felülni, majd maga is visszamászott. Gyorsabb iramra sarkallta a lovat, mint ahogy biztonságos volt, de minél hamarabb szerette volna meleg helyre vinni a lányt.

Egy ideig csendben ültek egymás mellett. A férfi már-már attól tartott, hogy a nő hallgatásának oka a kezdődő rosszul lét. Nagy kő esett le a szívéről, mikor Emeline végül mégis megszólalt, és nem csak azért, mert már nem reszketett, hanem mert kijelentéséből ugyanaz a pimasz kihívás csendült ki, ami máskor is. Ez biztos jele volt annak, hogy az állapota javulásnak indult.

– Most biztosan gyengeelméjűnek tart.

Sebastian összeszorította a száját, nehogy válaszoljon. Attól tartott, a megkönnyebbülés olyan dolgokat mondatna vele, amiket később megbánhat. Kezdetnek például nagy kedve lett volna helyeselni.

– Mégis mi az ördögöt keresett ott a fa alatt? – bukott ki mégis belőle a kérdés, minden elhatározása ellenére. De legalább a hangja már viszonylag nyugodtnak tűnt.

– Az egyik tanítványom, a kis Betty Kinkade rosszul lett órán. Belázasodott. Azt hiszem, a kisöccsétől kapott el valamit. De ez mindegy is. A lényeg, hogy nagyon ramatyul volt, szédült, és csúnyán köhögött. Haza kellett mennie, de egyedül nem mertem elengedni. Így hát elkísértem. És ők meglehetősen messze laknak a falutól. Visszafelé pedig elkapott a vihar. Ezért úgy gondoltam, hogy meghúzódom a tölgyfa alatt. Tudtam, hogy nem jó ötlet. Hisz még egy apró gyerek is tudja, hogy ilyenkor nem szabad fa alá bújni, de még mindig jobbnak tűnt, mint nyílt terepen maradni, és hát nem vagyok teljesen ostoba, igyekeztem a környék legalacsonyabb fáját kiválasztani. Még ha őrültség volt is, nem tudtam, mi mást tehetnék…

A mondat végén elcsuklott a hangja, Sebastian egy pillanatra megsajnálta. El tudta képzelni, mennyire félhetett a lány, miközben azt várta, hogy elhaladjon a vihar. Kitéve az elemeknek, egyedül, miközben lassan körbevette a sötétség. De a következő pillanatban haragja ismét felülkerekedett rajta.

– Ez akkor is könnyelműség volt. Valakivel haza kellett volna vitetnie a kislányt. Ma William ment Aghatáért, Lord Outridge lovásza. Biztos szívesen hazavitte volna Bettyt, ha megkéri rá. És a gróf sem bánta volna, tekintve, mennyire szívén viseli a gyerekek sorsát, és milyen nagyra tartja önt.

A mondat vége sokkal keserűbbre sikeredett, mint ahogy eredetileg tervezte. Már-már úgy hangzott, mintha féltékeny lenne, ami tökéletesen abszurd lehetőség volt.

– Ezzel mégis mire céloz? – kapkodott levegő után Emeline. – Őlordsága valóban sokat segít, és nem lehetek neki elég hálás, mert nélküle nem tudom, mihez kezdenék. De azt gondolni… Arra utalni, hogy… hogy…

A felháborodástól elakadt a szava.

– Természetesen ilyesmi meg sem fordult a fejemben – morogta Sebastian rosszkedvűen. – Mindössze arra utaltam, hogy a gróf túlságosan elnéző magával.

– Elnéző? – ismételte Emeline dühösen. Bosszantóan hamar nyerte vissza a hangját.

– Úgy látom, maga olyan nő, aki csakis a saját feje után megy – magyarázta Sebastian. – És nyilvánvalóan csakis egy ember akadna, akinek hajlandó lenne meghallgatni a véleményét. Az pedig Lord Outridge. Azt gondolom, ha őlordsága annyira szívén viseli a sorsát, talán figyelmeztethetné olykor-olykor, mikor valami őrületes baklövésre készül.

– Á, értem már. Maga is egy olyan férfi – nézett rá vádlón a lány.

Olyan? Mit ért azon, hogy olyan? – vonta össze a szemöldökét Sebastian.

– Aki azt hiszi, hogy egy nő csakis akkor képes létezni, ha egy férfi folyton-folyvást megmondja neki, mit tehet és mit nem.

– Ugyan, dehogy. Félreértett – tiltakozott Sebastian, és dühét csak tovább fokozta, hogy védekezni kényszerül. Nem kellett volna magyarázkodnia ennek a nőnek, mégis megtette. – Én tisztelem a függetlenségét. De maga már átesett a ló túloldalára. Olyan dolgokat is megenged magának, ami veszélyes.

– Tehát kellene mellém egy férfi, aki megmondja, hogy mit szabad vagy mit nem? – kérdezte Emeline gúnyosan.

– Én nem így mondanám. Mindenkinek szüksége van gondoskodásra.

– De legfőképp egy nőnek. Ugye? És hívjuk inkább felügyeletnek.

– Szándékosan félremagyarázza a szavaimat – mérgelődött a férfi. Legszívesebben megfogta és alaposan megrázta volna a nőt. – Még csak pár hete ismerem, de ez a harmadik alkalom, hogy életveszélyes helyzetben találom.

– Ne túlozzon, kérem!

– Ne túlozzak? Az első alkalommal kis híján a lovam patája alá sétált – szembesítette az igazsággal Sebastian. – Csak a szerencsének köszönheti, hogy még él. Másodjára pedig szembeszállt egy olyan emberrel, aki komolyan bánthatta volna. Mi ez, ha nem őrültség?

– Mégis mit tehettem volna? – kérdezte hevesen Emeline. – Az az ember megütött egy kisfiút. A saját fiát.

– Pontosan. És magát is megütötte volna lelkifurdalás nélkül.

– Ismétlem, nem volt más választásom.

– De igen. Volt. – Sebastian már kiabált. Még a borongós alkonyi félhomályban is jól látta, hogy Emeline sötétkék szeme dacosan megvillant az emelt hang hallatán. Kényszerítette magát, hogy megnyugodjon valamelyest, mielőtt folytatta. – Hagyhatta volna, hogy én védjem meg a gyereket. Bármit gondol is rólam, nem adtam volna esélyt az apjának, hogy még egyszer megüsse. És ahogy már mondtam, Williamet is megkérhette volna, hogy vigye haza a beteg kislányt. Vagy akár egyenesen Jhons doktor rendelőjébe is kísérhette volna, és akkor nem kell gyalog nekivágnia egy hosszú útnak. Mégis mit tett volna, ha út közben a gyerek állapota rosszabbodik?

A kérdést követő néma csend mutatta, hogy ezúttal Emeline-nak nincs kész válasza, és azt is, hogy Sebastian rátapintott a lényegre.

Az út hátralévő részét néma csendben tették meg. A lány csak akkor szólalt meg, mikor rájött, hová vitte őt alkalmi kocsisa.

– De hisz ez az Outridge ház! Azt hittem, hogy hazavisz.

– Nem maradhat most egyedül – felelte Sebastian ellent mondást nem tűrően. – Forró fürdőre van szüksége.

– Valamint száraz ruhára, amihez csakis otthon juthatok hozzá – vitatkozott tovább Emeline. – Amúgy pedig képes vagyok rá, hogy fürdőt készítsek magamnak.

– Most az egyszer ne vitatkozzon velem! Az udvarházban azonnal segítséget kaphat, és biztos vagyok benne, hogy Lady Outridge kerít önnek száraz ruhát. Ugye nem akar maga is megbetegedni?

Sebastiant újabb meglepetés érte, mikor a lány megint csak csendben maradt. Nem tudta eldönteni, hogy örüljön vagy aggódni kezdjen.

Nem érte meglepetésként, hogy a családtagok szerint is a lehető legjobb megoldás volt Emeline-t a házba vinni. A grófné azonnal pártfogásába is vette. Neki pedig már Emeline sem mert ellent mondani.

Vacsoránál Sebastian szóba hozta elhatározását, hogy keres egy házat. Mindenki örült az ötletnek, Aghata pedig egyenesen magán kívül volt az örömtől. Csakis az volt képes beárnyékolni a boldogságát, hogy Emeline megüzente, inkább a szobájában eszik.

Később Sebastian engedélyt kért Lord Outridge-től, hogy este még használhassa a dolgozószobáját. Ahogy előre sejtette, a grófnak semmiféle ellenvetése nem volt. De hiába igyekezett a munkájára koncentrálni, nem ment neki. Csakis azt látta maga előtt, ahogy Emeline a fa alatt állt a zuhogó esőben. És később, ahogy a szeme villogott, mikor vele vitatkozott. Egyszerre nyűgözte le és dühítette fel a lány hevessége.

Néhány óra múlva a ház végleg elcsendesedett, a férfi pedig végképp feladta a próbálkozást. Öntött magának egy pohárral Lord Outridge féltve őrzött portóijából, és az ablakhoz húzódott.

Holdfény árasztotta el a kertet, megvilágítva a grófné rózsabokrait. Sebastian vakon bámulta az üveg mögötti világot, gondolatai teljesen lekötötték. Újra és újra végiggondolta az este történéseit, a szavakat, melyeket Emeline fejéhez vágott és a lány reakcióit minderre.

Halk neszre lett figyelmes. Azt hitte, az egyik inas jött megnézni, van-e még valaki a dolgozó szobában. Talán attól tartott, hogy égve maradt a gyertya. Mikor azonban megfordult, Emeline-t látta beóvakodni az ajtón.

A lány nem vette észre, hogy ő is ott van. Az italos szekrényhez ment, és egy pohár sherryt öntött magának, amivel aztán a kandalló elé ült, jó közel a még parázsló tűzhöz. Minden bizonnyal még mindig fázott, és az italtól vár egy kis melegséget.

A férfi legszívesebben hangosan szitkozódott volna, amiért ismét neki lett igaza. Emeline sokkal jobban átfázhatott, mint amennyire beismerte. Még a forró fürdő sem volt képes felolvasztani a tagjait. De nem szólt egy szót sem, sőt, nem is moccant. Csak bámulta a lányt, aki kortyolt egyet a sherryből, majd egy elégedett sóhajjal hátradőlt a kényelmes karosszékben. Rengeteg haja szétterült a szék háttámlája körül, a kandalló tüzének fényében még különlegesebb színben csillogott, mint nappal. Feje lassan oldalra billent, mintha mindjárt elaludna. Vékony alakját elrejtette az óriási, régimódi pongyola, amibe belebugyolálták fürdés után. De a férfi tudta, hogy milyen csinos. Ezt még az ormótlan ruhadarab sem rejthette el.

Hiába próbált csendben szemlélődni, és a lány nyújtotta látványban gyönyörködni, mégis csak csaphatott valami zajt, mert Emeline riadtan egyenesedett ki ültében, szeme a hang forrását kutatta, és tágra nyílt rémületében, mikor Sebastiant felfedezte.

– Nem akartam megijeszteni – mosolygott. – Már itt voltam, mikor bejött.

– Ó – nyögött fel Emeline. Az arcán ezernyi érzelem száguldott át, gondolatai világosan olvashatóak voltak, miközben szép lassan eljutott a felismerésig, hogy Sebastian látta, amint az italt kitöltötte magának. – Nem szoktam ám titokban iszogatni, csak…

– … nagyon fázott – fejezte be a mondatot a férfi továbbra is mosolyogva. Emeline gyanakvó arckifejezésén világosan látszott, hogy nem tudja hová tenni a viselkedésében beállt hirtelen pálfordulást.

– Most meg miért ilyen kedves? – fogalmazta meg kétségeit hangosan is a lány. – Alig pár órája van csak, hogy lehordott a sárga földig.

– Azóta megnyugodtam – felelte Sebastian, miközben még szélesebbre húzódott a mosolya. – Átgondoltam a dolgokat és rájöttem, hogy felesleges haragudnom magára. Épp olyan, mint az a vihar, ami odakint elkapott bennünket. Heves és pusztító. Talán még több kárt is hagy maga után, mint a szél és a villámlás. De éppúgy nem tehet a természetéről, mint egy zivatar.

Hosszú csend fogadta a vallomást. Emeline többször kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de végül hang nem jött ki rajta.

– Nahát – felelte aztán hosszú idő múlva. – Én meg azt hittem, arra jött rá, hogy nem volt joga ilyesmiket mondani.

Sebastian hangosan felnevetett a rendreutasítás hallatán.

– Valóban nem – értett egyet. – De nem bántam meg. Azt hiszem, épp ideje volt, hogy valaki megtegye.

– Én ezt nem hallgatom tovább – pattant fel Emeline. Ám a hirtelen mozdulattól, a fáradtságtól, és talán még az elfogyasztott kispohár italtól is, megbillent, félő volt, hogy elesik.

Sebastian a pillanat törtrésze alatt termett mellette, és fogta meg a könyökénél, hogy megóvja az eséstől.

– Csak óvatosan – intette a lányt, és ahelyett hogy elengedte volna, miután visszanyerte az egyensúlyát, a másik karját is megfogta, majd közelebb vonta magához.

– Most már rendben leszek. Elereszthet – próbált kiszabadulni a szorításból Emeline, hasztalan.

– Nem akarom – vallotta be Sebastian halkan, önmagát is meglepve ezzel.

A lány szeme hatalmasra kerekedett a beismerés hallatán. A két fiatal pillantása egybekapcsolódott, mindketten a másik tekintetéből akarták kiolvasni a választ a bennük felmerülő kérdésekre. Egyelőre egyikük sem járt sikerrel. Sebastiannek még az is nehezére esett, hogy saját zűrzavaros gondolatai között eligazodjon, nem hogy Emeline szeméből olvasson. Abban biztos volt, hogy ellentmondásos viselkedésével összezavarta a lányt. Ő maga sem volt kevésbé zavarodott. Egy dolgot azonban tisztán látott: jó ideje nem volt része olyan megnyugtató, ugyanakkor testét, lelkét felkavaró élményben, mint Emeline mellett. A másik egyszerre feledtette el minden bánatát és kergette őrületbe. Volt egy olyan érzése, hogy a társaságában soha, egyetlen percig sem unatkozna. És egyre inkább úgy gondolta, hogy ez nagyon is kedvére lenne.

Még valamit ki akart deríteni, és csak egy módot tudott rá. Előrehajolt, és megcsókolta a lányt.

Voltak előjelek. Például a kellemes izgalom, ami minden találkozásuk alkalmával elfogta. Vagy a borzongás, ami tetőtől talpig végigbizsergette, ha megérezte a nő illatát. Vagy a viszkető érzés, mely Emeline társaságában eltöltötte, sóvárgást hagyva maga mögött az érintése után. Mégis meglepetésként érte a csók keltette érzés. Mintha egyszerre vágták volna fejbe és bódították volna el valamiféle erős szerrel.

Emeline döbbenete a kezére játszott. Annyira váratlanul érte a csók, hogy először nem is tiltakozott. Sebastian maradéktalanul kiélvezhette azt, ahogy a puha női test a karjába simult, ahogy a másik édes, nőies illata elárasztotta az érzékeit, és ahogy szájának bódító sherry íze vággyal töltötte el. Aztán történt valami, ami tovább fokozta a testében szétáradó izgalmat. Emeline visszacsókolt. Először csak tétován, mintha próbálgatná, hogyan kell. És Sebastian biztos volt benne, hogy valóban így is van. Ez lehetett az első csókja, és ez a felismerés hatásosabb ajzószer volt számára, mint bármelyik egzotikus, méregdrága afrodiziákum. Felnyögött, szorosabban ölelte a vékony derekat, mire Emeline karja felemelkedett, és a nyaka köré fonódott. Csókjuk elmélyült, az idő pedig megállt számukra. A dolgozószoba, és vele együtt a külvilág elsüllyedt, csak a jelen, és egymás érintése, íze, illata, jelenléte létezett, valamint az intenzív érzés, a gyönyör, mely csókjukat kísérte.

– Istenem! Nem tudtam, hogy van még itt valaki. Bocsássanak meg, kérem!

A váratlan hang kiszakította őket a varázsvilágból, ahová a csók közben repültek. Az ajtóban egy csodálkozó, vörös arcú szobalány állt.

Bűntudatosan szétrebbentek, ám Sebastian nem engedte, hogy Emeline teljesen eltávolodjon. A karját továbbra is fogva félig az ajtó felé fordult, úgy, hogy takarja őt.

– Nem akartam zavarni – folytatta a szabadkozást a szobalány.

– De zavar – felelte a férfi a tőle telhető legzordabb hangon. – Úgyhogy megköszönnénk, ha magunkra hagyna minket.

Érezte, hogy Emeline mocorogni kezd mögötte, mintha arra készülne, hogy elszalad. Megszorította a karját, hogy maradásra bírja, de a szemét továbbra is a lányon tartotta, akin egyre kevésbé látszott valódi megbánás. Fura, már-már szemtelenül mindent tudó pillantást villantott a férfira, mielőtt sarkon fordult, és kiment.

– Ez borzalmas – hallotta meg Emeline gyenge hangját. – Hogy tehettük ezt?

Sebastian érezte, hogy az arca megrándul a nő hangjából kicsendülő végtelen önutálat hallatán, de nem tudta hibáztatni őt azért, mert szégyellte magát. Szerette volna megvigasztalni, valami olyat mondani neki, amitől megnyugszik, vagy legalábbis kevésbé érzi magát rosszul.

– Semmi rosszat nem tettünk – jelentette ki ehelyett jóval keményebben, mint eredetileg szándékában állt.

Emeline nem válaszolt. Elhúzódott tőle, és az ajtó felé indult. Sebastian ezúttal nem tartotta vissza.

***

Emeline egyszerűen nem akart hinni a fülének. Az udvarház sarkánál állt, takarásban, egy olyan helyen, ahová sem a vendégekkel teli rózsakertből, sem az impozáns, soklépcsős főbejárattól, de még az egyszerű, diszkréten meghúzódó hátsóbejárattól sem lehetett odalátni. Ez utóbbinak főleg örült, mert így azok sem láthatták, akik épp róla beszéltek.

– Mondom, hogy így volt. A saját szememmel láttam. Nem hisz nekem?

A fiatal szobalány olyan hévvel bizonygatta az igazát, hogy egészen belevörösödött az arca. Emeline nem látta jól a nőt akkor este, mikor Anthony társaságában rajtakapta őket, de a hangját azonnal megismerte.

– Butaságokat beszélsz, Rosemary – torkollta le a lányt a kövérkés, anyáskodó szakácsnő. – Mr. Midnight talpig úriember, és Miss Norris sem olyanfajta, aki csak úgy hagyja magát.

– De bizony hagyta – ellenkezett a Rosemarynek nevezett lány. – Egészen össze voltak gabalyodva, alig vették észre, hogy ott vagyok.

– Én akkor sem hiszem el – tartotta magát eredeti véleményéhez az asszony.

– Pedig más is látta őket együtt. Mrs. King mondta, hogy akkor este, mikor rajtakaptam őket a lord dolgozószobájában, a vihar estéjén, épp a faluból tartott hazafelé, mikor összefutott velük a régi kocsiúton. Annyira vitatkoztak valamin, hogy őt észre sem vették. És Miss Norris Mr. Midnight kabátját viselte.

– Nos, te magad mondtad, hogy az a vihar estéje volt, és én is emlékszem rá. Mr. Midnight mesélte, hogy a Kinkade tanyától nem messze talált a tanárnőre, aki épp a kis beteg Bettyt kísérte haza, mikor elkapta a vihar. Miss Norris teljesen össze volt fagyva, mikor ideértek. Azért adta oda neki a kabátját, hogy átmelegedjen.

– Mondani bármit lehet – felelte nyeglén Rosemary. – Mrs. King a saját szemével látta őket, és azt mondta, a nyakát merné tenni rá, hogy valami van köztük. Azt pedig én láttam a saját szememmel, hogy Mr. Midnight milyen élénken próbálta felmelegíteni a kisasszonyt még a forró fürdő után is.

– Rosemary! Ne légy közönséges! – csattant fel a szakácsnő.

– Ez az igazság.

– Akkor sem pletykálkodhatsz a gazdádról, bármit láttál is.

– De ők nem is a gazdáim – tiltakozott a lány felháborodottan.

– Az sem változtat semmin – jelentette ki ellent mondást nem tűrően az asszony. – Jegyezd meg, amit mondok, lányom! Baj lesz belőle, ha nem fogod be a szád. És mi ütött beléd, hogy pont a minden lében kanál Mrs. Kinggel tereferélsz? Mindenki tudja róla, hogy az az asszony túl kíváncsi, és még rosszindulatú is. Bajba fogsz kerülni, meglásd. De most dologra! A kert tele van vendégekkel, nincs több időm az ostobaságaidra.

A két nő visszament az épületbe, ám Emeline nem volt képes megmozdulni. Maradt, ahol volt, a ház oldalának dőlve. Legszívesebben elsírta volna magát azok után, amit hallott.

Kellemetlen két hét állt mögötte. Azután, hogy Sebastian megcsókolta, az éjszakát ébren, a szégyen és a harag között hánykolódva töltötte. Haragudott a férfira, azért, amit tett. De leginkább saját magára haragudott, amiért hagyta. Szégyenletesnek tartotta. Azt pedig még jobban röstellte, hogy mennyire élvezte azt a tiltott gyümölcsöt.

Reggel alig mert leóvakodni a ház földszintjére. Legszívesebben egész nap a szobában maradt volna, de nem tehette. Haza kellett mennie. Megvárta, hogy a reggeli zajok elcsituljanak odalent, s mikor már többé-kevésbé biztos volt benne, hogy a családtagok túl vannak a reggelin, csak lemerészkedett.

Lady Outridge-re a kisszalonban bukkant rá. Épp a leveleit írta. Meglepte Emeline megjelenése, és először nem is akarta őt elengedni, mikor a lány elmondta, hogy szándékában áll azonnal hazamenni, de egy idő után felhagyott a tiltakozással. Emeline megköszönte a grófi család vendégszeretetét és segítségét, majd eliszkolt. Ez volt a legjobb szó sietős, már-már pánikszerű távozására.

Szerencsére nem találkozott Sebastiannel. El sem tudta képzelni, mit mondhatna neki. Igazából még abban sem volt biztos, hogy képes lenne a szemébe nézni.

A viharban eltöltött idő nem múlt el nyomtalanul. Belázasodott, mire hazaért, zúgott és fájt a feje, szédült, hamarosan elkezdett köhögni is. Napokig kutyául érezte magát, képtelen volt arra, hogy felkeljen. Két hétre az iskolát is be kellett zárnia. Ilyenre még soha azelőtt nem volt példa. Aztán pedig, mikor kezdte volna összeszedni magát, megjelent nála Lady Outridge – mondván, hogy csak meg akarta látogatni –, majd, meglepetésszerűen meghívta magukhoz Aghata szülinapi zsúrjára. Emeline-nak esélye sem volt elutasítani az invitálást.

És most itt állt, nyilvánvalóan bujkálva, mert még mindig nem volt elég bátorsága szembenézni Sebastiannel, ráadásul rá kellett jönnie, hogy az a csók nem csak a lelki nyugalmát forgatta fel, de a jó hírét is tönkretette. Pedig neki semmi mása nem volt már jó ideje.

– Miss Emeline!

A váratlan hang hallatán összerezzent, majd halványan elmosolyodott, mikor gondolataiból kizökkenve rájött, hogy épp az ünnepelt kapta bujkáláson.

– Miért nem vagy a barátaiddal, Aghata?

– A tanárnőt kerestem.

– Engem? Mégis miért? Ez a te napod. Menj, és élvezd!

A kislány tündérien elmosolyodott az utasítás hallatán.

– Rendben. De csak ha megígéri, hogy jön utánam.

– Azonnal ott leszek.

Aghata a válasz hallatán elégedetten sarkon fordult, és elszaladt. Emeline a falnak dőlt, és vett egy mély levegőt, amivel az volt a célja, hogy valamelyest megnyugodjon. Sikertelenül próbálkozott. Idegesebb volt, mint valaha. De nem bujkálhatott tovább. Ideje volt, hogy szembe nézzen mind Sebastiannel, mind a szégyennel, amit saját maga hozott a fejére.

Az idő csodaszép volt, nem tükrözte a lány borús gondolatait. A tavasz a legbarátságosabb arcát mutatta, ragyogóan sütött a nap, és még csak bárányfelhők sem voltak az égen. Emeline azonban nem tudta élvezni sem a napsugarakat, sem a lustán lengedező meleg szellőt. Olyan nyomorultul érezte magát, mintha a saját kivégzésére ment volna.

Lady Outridge óriási partit szervezett. Az iskolából természetesen minden gyermeknek ott volt a helye, és a család barátai is meghívást kaptak. A gyerekek a park fái között játszottak, míg a felnőttek a dúsan megterített asztalok körül ültek, vagy a gondosan ápolt rózsabokrok szegélyezte keskeny úton sétáltak. Emeline elkapta kíváncsi pillantásaikat, miközben lassan közeledett, és azt is látta, hogy az asztalnál ülők közül néhányan összesúgtak. Rosemary és Mrs. King nyilvánvalóan nem tartották magukban a nagy hírt, ami futótűzként terjedt az ismerősei között.

Érezte, hogy fülig pirul. Legszívesebben sarkon fordult, és elszaladt volna, de nem tette. Helyette tétován körbenézett, azt kutatva, melyik asztaltársasághoz csatlakozzon. Nagyon sajnálta, hogy Amelia Saint-Germain nincs ott aznap. Akkor legalább egy kedves arcot láthatott volna. Az Outridge család barátai rendes emberek voltak, de az, hogy a falu hajadon tanítónője késő éjjel egy olyan férfival csókolózott a gróf dolgozószobájában, aki többé-kevésbé vadidegen volt számára, az mégis csak több volt, mint ami fölött még szó nélkül napirendre térhettek.

A szeme sarkából mozgásra lett figyelmes, mikor arra fordult, kis híján hangosan felnyögött elkeseredésében. A két idős hölgy, akik szélesen mosolyogva integettek neki, hogy üljön oda hozzájuk, Greenshire legkedvesebb emberei voltak, de egyben a legpletykásabbak is.

A két Mrs. Devenport, Prudence és Penelope, egy testvérpárhoz mentek feleségül sok-sok évvel korábban. Mindketten hamar megözvegyültek, de a családi kötelék megszakadása után is elválaszthatatlanok maradtak. És valami oknál fogva egy idő után annyira hasonlítani kezdtek egymásra – egyforma ruhát, egyforma frizurát viseltek, még az arcuk is hasonlóan kerek és pirospozsgás volt –, hogy az emberek kezdték őket Devenport ikreknek nevezni.

– Prudence, Penelope – biccentett az asszonyoknak, s mivel nem volt más választása, feléjük indult.

– Micsoda csodás ünnepség – lelkendezett Prudence Devenport csillogó szemmel, mikor Emeline odaért melléjük. – Lady Outridge most is kitett magáért, mint mindig.

– És milyen nagy örömöt szerzett vele annak a drága kislánynak – vette át a szót Penelope, fejével a kertben kergetőző Aghata felé intve. – Mintha kicserélték volna, mióta maga elkezdett vele foglalkozni, kedvesem.

Emeline ismét elpirult, de most nem szégyenében, hanem a dicséret hallatán.

– Semmi különlegeset nem tettem – szabadkozott halkan.

– Ugyan már, lányom, ne szerénykedjen – tette a karjára a kezét Prudence. – Csodát művelt azzal a kicsi lánnyal. És a többi gyerekkel is.

Emeline soha nem tudott mit kezdeni az elismeréssel. Rendszerint zavarba jött tőle, feszélyezték a méltató szavak. Most azonban különlegesen jól estek neki. Talán azért, mert valami másra számított helyette. Úgy ment a kertbe, hogy nyilvános megaláztatásra készült, de legalábbis egy roppant kellemetlen jelenetre, amiben ő lesz a főszereplő, miközben az emberek összesúgnak a háta mögött. Ehhez képest a két Mrs. Devenport úgy beszélgetett vele, mintha semmi különleges nem történt volna. Pedig kizártnak tartotta, hogy pont ők ne tudjanak arról, mi történt.

Miközben a hölgyeket hallgatta, szép lassan megnyugodott, kezdte magát egész jól érezni. Már csak azért is, mert Sebastiannek nyomát sem látta.

A délután meglepően gyorsan és kellemesen telt el, és ezt a két asszonynak köszönhette. Hálás, őszinte mosolyt villantott, rájuk mikor felálltak, hogy haza induljanak.

A többi vendég is szedelődzködött már, és a gyerekek nagy része is rég hazament. Emeline úgy gondolta, hogy ideje neki is szedni a sátorfáját. Úgyhogy körbenézett, hol találja Aghatát, hogy elbúcsúzzon tőle. Hamarosan meglátta, méghozzá Tommy Walters társaságában – mint szinte mindig. Elmosolyodott, miközben úgy döntött, inkább búcsú nélkül távozik. Nem akarta megzavarni a két gyerek szórakozását. Ám a következő pillanatban megérezte, hogy figyelik.

Még mielőtt meglátta volna, már tudta, hogy Sebastian megérkezett. Aghata is azonnal észrevette az apját. Felkiáltott örömében, és futásnak eredt. Kacagva vetette magát a karjába.

Emeline szíve összeszorult a meghitt kettős láttán. Olyan szépek voltak, és olyan boldogok. Nyoma sem volt a régi, szomorú Aghatának, és a morcos Sebastiannek. Mindketten mosolyogtak, és a látvány Emeline-t is megmosolyogtatta.

Sebastian pillantása ismét rávillant. Egy végtelennek tűnő hosszú pillanatra egymásba kapcsolódott a tekintetük, és a lány szíve egy dobbanásnyi kihagyás után olyan őrült ütemben kezdett verni, mintha ki akarna ugrani a mellkasából. Épp csak az imént megszerzett törékeny nyugalma egy csapásra semmivé lett. tudta, hogy elvarázsolt, már-már bárgyú kifejezés ül ki az arcára, de képtelen volt tenni ellene. Be kellett ismernie legalább önmaga számára, hogy épp annyira vonzódik a férfihoz, mint amennyire bosszantja arrogáns viselkedése, folyamatos kritikái és parancsolni akarása. Végre megértette, hogy ez már az első találkozásuk óta így volt, és egyre inkább úgy gondolta, hogy ez volt az oka annak az őrjítő, szenvedélyes csóknak, ami ugyanolyan csodálatosnak bizonyult, mint amekkora ostobaságnak. Magának nem hazudhatott tovább.

Ismét meghallotta a sugdolózást. Nem értette, mit mondanak, de biztos volt benne, hogy Lady Outridge vendégei róla és Sebastianről beszélnek, pontosabban arról, ahogy egymásra néztek. Ők maguk ismerték be azt, hogy a pletykák igazak, anélkül hogy egyáltalán egymáshoz szóltak volna.

Emeline felpattant a fonott kerti székről, és gondolkodás nélkül útnak indult hazafelé. A suttogás felerősödött, és ő tudta, hogy viselkedésével csak további tápot ad a szóbeszédnek, de egyszerűen úgy érezte, képtelen ott maradni. Inkább vállalta, hogy udvariatlannak gondolják. Elég rosszat képzeltek az emberek már amúgy is róla. Az Outridge családtól pedig bármikor bocsánatot kérhet azért, hogy búcsú nélkül távozott.

– Miss Norris!

A neve hallatán egy pillanatra megtorpant, de nem fordult meg. A fogát összeszorítva csak magában szitkozódott, amiért Sebastian megszólította. Olyan szavak jutottak eszébe, amelyekről nem is tudta, hogy ismeri őket, most azonban, a férfi hangját hallva egytől egyig felidéződtek benne. Dühös lett, amiért a másik tovább fokozta a helyzet kínosságát és az ő zavarát. Úgyhogy jobb híján, megszaporázta lépteit.

Hallotta, hogy az ösvény murvaborítása megcsikordul a férfi talpa alatt, ahogy utána ered. Ám a hang egy idő után elhalt, ő pedig egyszerre érzett megkönnyebbülést és csalódottságot, amiért Sebastian annyiban hagyta a dolgot.

Kezdett sötétedni, mire visszaért a faluba. Gyalog az út elég sokáig tartott, és a láztól legyengült szervezete is erősen tiltakozott a hosszú séta ellen. Alaposan kifulladt, és őszintén megkönnyebbült, mikor meglátta az otthonát, amelytől hívogatóbbat abban a pillanatban nehezen tudott volna elképzelni.

Másnap reggel némileg megnyugodva konstatálta, hogy végre egy átlagos napnak néz elébe. Két hét kényszerpihenő után végre ismét munkába indult. Megint csodaszép idő ígérkezett, ő pedig kezdte úgy érezni, mégis van remény arra, hogy visszakapja a régi életét. Azt, amit még azelőtt élt, hogy Sebastian szó szerint berobogott a faluba. Azt, amit elkeserítően unalmasnak talált, most mégis mindent megadott volna azért, hogy visszaszerezze. Abban a pillanatban határozottan úgy érezte, hogy ez menni fog. Végül is semmi rosszat nem tett. Az a csók hiba volt, de nem valami olyasmi, ami jóvátehetetlen és teljességgel megbocsáthatatlan. És ha ezek után messziről elkerüli Sebastiant, és a bajt, amit a vonzalom okozhat, amit iránta érzett, minden rendbe jön.

Kis híján felnevetett. Olyan egyszerűnek tűnt a megoldás. Nagy súly gördült le a szívéről, ám az öröme nem sokáig tartott.

Nem látta a férfit, aki az iskola épülete mögül lépett elő, pont abban a pillanatban, ahogy Emeline odaért. A lány rémülten felszisszent, és megbotlott. Szerencsére sikerült megőriznie az egyensúlyát, de az idegei pattanásig feszültek, iménti jó kedve azonnal semmivé foszlott.

– Maga kerül engem? – kérdezte Sebastian mindenféle bevezető nélkül. – Muszáj beszélnünk. Nem halogathatjuk tovább.

– Sem a hely, sem az idő nem alkalmas rá – sziszegte a lány, és fejével a mellettük álldogáló, kíváncsi gyerekek felé bökött.

– Mégis mit tehetnék? – kérdezte Sebastian gúnyosan. – Az udvarházból megszökött. Két hete, és tegnap délután is.

– Én nem…

– A kettő között pedig bujkált – fojtotta belé a szót a férfi, mire Emeline önuralma végképp szertefoszlott.

– Eszem ágában nem volt bujkálni. Beteg voltam – felelte hevesen, és csak kicsit érezte rosszul magát, amiért nem a teljes igazságot mondta. Valóban beteg volt, de ha nem így van, akkor is mindent megtett volna azért, hogy elkerülje Sebastiant. Ám ezt most nem állt szándékában bevallani.

– Azt mond, amit akar, de most beszélünk – jelentette ki ellentmondást nem tűrően a férfi, és a karjánál fogva maga után húzta a lányt, arrébb az ijesztően figyelmesen hallgatózó kis társaságtól.

– Itt várjatok! Mindjárt jövök – szólt vissza nekik Emeline, miközben hagyta, hogy Sebastian magával vonszolja. Jobbnak látta, ha nem tiltakozik, pedig minden egyes porcikája berzenkedett a durva, önkényes bánásmód, a másik arroganciájának legújabb jele ellen.

Megvárta, hogy az iskola épületének takarásába érjenek, és csak akkor rántotta ki a karját a szorításból.

– Maga megőrült – jelentette ki olyan magabiztosan, ahogyan csak tudta, miközben a szíve majd kiugrott a mellkasából idegességében. Sebastian ujjainak érintése forró nyomot hagyott a bőrén. Makacsul próbálta figyelmen kívül hagyni a kellemes, bizsergő érzést.

Sebastian engedte, hogy pár lépésre eltávolodjon tőle. Emeline azt hitte, azonnal belefog a leckéztetésbe, amiért olyan gyerekesen viselkedett, vagy megpróbálja megmagyarázni, miért csókolta meg. Ezt a két okot tudta elképzelni arra, hogy a férfi ilyen elszántan beszélni akarjon vele. Egyiket sem volt kedve végighallgatni. De nem látott rá semmi lehetőséget, hogy megússza. Nem hitte, hogy Sebastian hagyná. Így hát szeretett volna minél hamarabb túllenni rajta.

Ám a férfi egyelőre egyetlen szót sem szólt. Csípőre tett kézzel állt, a póz még inkább kiemelte széles vállát, izmos alakját, és a gondosan visszafojtott ugrásra kész indulatot, ami abban a pillanatban kétségtelenül benne tombolt. Jóképű arca egyszerre tükrözött dühöt és tanácstalanságot. Nem nézett Emeline-ra, ám a lány így is jól látta, hogy teljes tudatában van a jelenlétének. Feszült izmai arról árulkodtak, hogy mindenre kész, mintha attól tartana, hogy Emeline bármelyik percben elszökhet. Szó se róla, nagy volt benne a kísértés.

A csend egyre hosszabb és egyre kínosabb lett. A lány végül nem bírta tovább a feszültséget.

– Hiba volt idejönnie. Már így is rólunk beszél az egész falu. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy óriási baklövést követett el ezzel a látogatással.

– Miről beszél? – nézett rá Sebastian értetlenül. Sötét szemei körül ezúttal mintha kicsit elmélyültek volna a szarkalábak, nagyon fáradtnak tűnt, és ezt Emeline csak most vette észre. A felismeréstől aggodalom ébredt benne, ettől máris kevésbé érezte magát haragosnak a durva bánásmód ellen, amivel a férfi erre a beszélgetésre kényszerítette.

– A lány, aki meglátott minket, máris telekürtölte a környéket. Mindenki tudja, hogy megcsókolt a vihar éjszakáján – magyarázta, és képtelen volt megállni, el ne piruljon az emlék hatására. Még mindig bizsergett minden porcikája, ha visszagondolt arra az estére. Sebastian valami olyan dolgot művelt vele, ami testestől-lelkestől kifordította önmagából.

Nem volt tapasztalata, nem tudhatta biztosan, minden alkalommal így történik-e, ha egy férfi megcsókol egy nőt. De nem volt teljesen naiv sem. Kétsége sem maradt afelől, hogy Sebastian ugyancsak tehetséges lehet ezen a téren, ha ilyen intenzív örömérzetett váltott ki belőle, holott korábban folyton csak veszekedtek. Vak lett volna, ha nem látja, milyen vonzó férfi, de a természetét elviselhetetlennek, a viselkedését pedig bántónak és dühítőnek találta. Nem gondolta volna, hogy a férfinak elég csak egyszerűen csábítóan néznie rá, hogy ő azonnal a karjába omoljon. Mégis így történt. És erre semmi más magyarázatot nem talált, csakis Sebastian udvarlás terén szerzett tapasztalatát és természetes vonzerejét, ami nyilvánvalóan nem hagyta őt hidegen.

– Én is hallottam, miket beszélnek – morogta rosszkedvűen a férfi. – Ostoba lány. Nem gondoltam volna, hogy képtelen tartani a száját. Lord Outridge-nek is a fülébe jutott, mit terjeszt. Azt mondta, elküldi őt a háztól.

Emeline nem örült annak, amit hallott. Nem kívánt a szobalánynak rosszat, akkor sem, ha pletykálkodásával könnyedén tönkretehette a jó hírét. Ám a hibát mégis csak ő maga követte el, mikor hagyta, hogy a férfi megcsókolja.

– Mindent meg kell tennünk, hogy a szóbeszédnek véget vessünk – mondta Sebastian, amivel ismét magára vonta a lány figyelmét.

Emeline csalódott volt, amiért a férfi mindössze annyit mondott arról a fergeteges csókról, hogy mindenképp meg kell akadályozni a hír továbbterjedését. Maga sem tudta mit várt. Alig néhány perccel korábban döntötte el, hogy nem akar hallani bocsánatkérést, akkor mégis mi másra számított? Aligha vágyott dicséretre a csókolózási képességeire vonatkozóan. Már csak azért sem, mert tudta volna, hogy hazugság.

– Akkor talán nem kellene ilyen kompromittáló módon viselkednie – mondta halkan, és legnagyobb rémületére érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Gyorsan kipislogta őket. Nem akart sírni. Pláne nem Sebastian előtt.

– Kompromittáló módon? – kérdezett vissza Sebastian hitetlenkedve. – Ha jól emlékszem, annál a csóknál te is ott voltál.

Emeline összerezzent, mintha pofon vágták volna. És nem csak azért, mert meglepte, hogy a férfi hirtelen közvetlenebb hangnemre váltott, hanem azért is, mert a lelke mélyén tudta, hogy a másiknak igaza van. Megbocsáthatatlan volt, ahogy reagált a közeledésére. Soha nem hitte volna, hogy ennyi szenvedély lakozik benne, és hogy ilyen szégyentelen. Élvezte a csókot, és igazság szerint jóformán másra sem tudott gondolni azóta. Még úgy sem, hogy mostanra már a jó híre bánta az odaadását.

– Az a csók hiba volt – jelentette ki dacosan, és a világ minden kincséért sem mutatta volna, mennyire megbántották a férfi szavai.

– De még mennyire – morogta Sebastian az orra alatt tovább fokozva ezzel Emeline dühét és szégyenét.

– Nos, legalább ebben egyetértünk – felelte mérgesen, és gyorsan letörölt egy alattomosan kibuggyanó könnycseppet. A harag segített neki legyőzni a gyengeségét. Megkönnyebbüléssel konstatálta, hogy nem követi több az árulót, felindultsága bizonyítékát. – Nos, miután mindent tisztáztunk, jobb lenne, ha mostantól messziről elkerülne.

– Mégis miről beszélsz? Az égvilágon semmit nem tisztáztunk – állt szorosan elé Sebastian. – És mi az, hogy kerüljelek el? Megfutamodsz, valahányszor meglátsz. Mégis hogyan tudnánk így szót váltani?

– Hát épp ez az. Nekünk nem kellene szót váltanunk – magyarázta a lány türelmetlenül. – Minden egyes alkalommal, ahányszor csak beszélünk, vagy egyáltalán tudomást veszünk egymásról, tápot adunk a szóbeszédnek. De ha nem találkozunk többé, előbb-utóbb elcsendesül majd a pletyka.

– Hogy nem találkozunk? – Sebastian gúnyosan felvonta a szemöldökét. – Ezt mégis hogyan tervezed? Ez egy aprócska falu. Az emberek lépten-nyomon egymásba botlanak. Ez a mi esetünkben szó szerint is igaz. Ráadásul a lányomat tanítod. Hogy kerülhetnénk el egymást?

– Mivel teljesen más körökben forgunk, azt hiszem, jóval könnyebb lesz, mint elsőre hinnénk. És nemsokára megkezdődik a nyári szünet, azután pedig, ha jól gondolom, visszatérnek a fővárosba. Elvégre ott van az otthonuk. Szóval ez a probléma is megoldódik.

– És ezzel vége is? – Sebastian arcán világosan látszott, hogy azt sem tudja, nevessen vagy bosszankodjon Emeline okfejtésén. – Az elméletednek több hibás pontja is van. Először is, nem hinném, hogy a rosszindulatú szájak befogásához elég lenne, ha egyszerűen kerülnénk egymást a jövőben.

– Egy ideig még biztos beszélnének rólunk – bólintott Emeline. A könnyednek tűnő mozdulat egyáltalán nem tükrözte a benne tomboló feszültséget. – De minden csoda három napig tart. És ha látják, hogy az afférunk… következmények nélkül maradt, egy idő után úgyis találnak más beszédtémát.

– Úgy érted, ha kiderül, hogy nem vagy várandós? – Sebastian hangjából valósággal csöpögött a szarkazmus.

– Úgy értem. Elvégre nem tettünk semmi olyasmit… – Emeline képtelen volt tovább folytatni. Lángoló arccal fordult el a férfitól, ám a jelenlétét nem tudta figyelmen kívül hagyni.

– Az emberek akkor sem felejtenek, ha nem válsz leányanyává – felelte kíméletlenül Sebastian. – Számukra ez nem bizonyít semmit.

– Talán nem – értett egyet a lány, és borzalmasan megalázottnak érezte magát. – De az sem változtat semmin.

– Nem? És ha elveszíted az állásod?

Emeline megremegett a lehetőség keltette iszonyattól, de hamar összeszedte magát.

– Nem a nemesek csemetéit tanítom. Ők talán elítélnek engem, de az egyszerű emberek, akik rám bízzák a gyerekeiket, nem fognak akadályokat gördíteni elém.

– És a házasság?

– Házasság? – ismételte Emeline értetlenül.

– Úgy gondolod, egy férfi el tudna tekinteni attól, hogy a jövendőbelijét beszennyezte egy másik?

A kérdés meglepte a lányt. Először nem is tudta, mit válaszoljon rá.

– Nos – szedte össze a gondolatait végül –, ez több okból sem jelenthet gondot. Először is, soha nem vágynék egy olyan férfi után, aki a szóbeszéd alapján képes lenne eltaszítani magától, anélkül hogy saját maga győződne meg az igazságról. Nem lenne méltó rá.

– Úgy érted, akinek tényleg fontos lennél, az úgyis törekedne rá, hogy első kézből szerezzen tapasztalatot a pletyka igazságtartalmáról?

Emeline még mindig háttal állt Sebastiannek, és ennek most nagyon örült. Már idáig is zavarban volt, de most érezte, hogy az arca valósággal lángol. A téma túl személyes volt, túl intim. Mégis folytatta.

– Ráadásul nem is áll szándékomban férjhez menni. Soha nem is terveztem.

– Miért nem? – kérdezte Sebastian ismét csak meglepve ezzel a lányt. – A legtöbb nő arra vágyik, hogy férjhez menjen és gyerekeket szüljön. Valaki, aki ennyire szereti a gyerekeket és ért hozzájuk, ne akarna férjhez menni? Ne akarná a boldogságot, amit csakis akkor érezhetne, ha a saját gyermekét tartaná a karjában? Ne akarná azt a biztonságot és kényelmet, amit egy házasság adhat?

Emeline szíve összeszorult. Egy saját gyermek lehetősége érzékenyebben érintette, mint számított rá. Pedig ezt már régen lezárta magában. Persze, hogy vágyott családra, férjre. De mindig is tudta, hogy ez soha nem fog megadatni számára, mert két világ között rekedt. A ranggal rendelkezők és az egyszerű emberek világa között. Mindkettejük számára érinthetetlen volt, nemkívánatos személy. De ezt most nem akarta elmagyarázni Sebastiannek. Egyszerűbbnek találta hát, ha nem válaszol. Biztos volt benne, ha a férfi belegondol, ő maga is rájön, miért lehetetlen. Miért nem választhatja őt sem egy arisztokrata, sem egy egyszerű ember.

– Mint mondtam, az elméleted, mi szerint egyszerűen elkerülhetjük egymást, több sebtől vérzik. Ott van még az az aprócska tény is, hogy nem áll szándékomban visszamenni a fővárosba.

– Hogy? – A rövid kérdés volt az egyetlen, amit képes volt kinyögni.

– Eladtam a városi házamat. Ezért késtem Aghata születésnapjáról. Épp azt akartam elmondani, hogy már találtam is helyette egy megfelelő otthont itt, Greenshire-ben, mikor elrohantál.

– De, én ezt nem értem – hebegte Emeline. – Mi okod volt erre?

Összezavarta a férfi bejelentése, észre sem vette, hogy önkéntelenül átváltott arra a közvetlen hangnemre, amivel Sebastian egy ideje már beszélt hozzá.

– Itt akarok letelepedni. A lányomnak kétségtelenül arra van szüksége, hogy Greenshire-ben maradjunk. Ez a hely ideális lesz számunkra. Ráadásul közel vagyunk a fővároshoz, úgyhogy a munkám sincs veszélyben.

Emeline-t fejbe kólintotta a bejelentés. Annyira biztos volt benne, hogy Sebastian és Aghata nemsokára eltűnik az életéből. Ezt meg kellett emésztenie. Úgyhogy ugyanahhoz a módszerhez folyamodott, amihez korábban is: megfutamodott.

– A gyerekek túl rég óta vannak magukban – mondta a tőle telhető legösszeszedettebben. – Ideje visszamennem hozzájuk.

– De még nem fejeztem be – állt elé Sebastian, mikor Emeline határozott léptekkel elindult.

– Nem vagyok kíváncsi a többire – felelte a lány, és megpróbálta kikerülni a férfit.

– Én akkor is elmondom, amit akarok – fogta meg a karját Sebastian. Nem volt erőszakos, nem okozott fájdalmat, de nyilvánvaló volt, hogy nem fogja elengedni. – Nem vagy rá kíváncsi, miért akartam minden áron beszélni veled? Miért éreztem fontosnak, hogy tudj a terveimről?

– Nem igazán – felelte a lány, de biztos volt benne, hogy a férfit ez a válasz nem fogja visszatartani.

– Ismerek egy olyan módot a pletyka elhallgattatására, ami egészen biztosan működni fog – folytatta Sebastian, ahogy Emeline sejtette.

– Nem érdekel – mondta ő, és megpróbált kiszabadulni a szorításból, mire az leheletnyit erősödött.

– Akkor is elmondom.

A lány felnézett az őt fogvatartó férfi arcába. Azok a csodálatos, mély szakadékként sötétlő, igéző szemek vidáman csillogtak, de ő meglátta bennük a feszültséget is. Sebastian valami oknál fogva tartott a reakciójától.

Ismét megpróbált elhúzódni. Nem akarta hallani azt, ami ennyire felzaklatta a férfit. Sebastian a karjánál fogva maga felé fordította.

– Engedj el! – kérte halkan a lány. – Vissza kell mennem az osztályba.

– Nem foglak elengedni, Emeline. Meg kell állítanunk a szóbeszédet.

– Pokolba a szóbeszéddel! – sziszegte. – Menni akarok.

Olyan közel álltak egymáshoz, hogy a testük összeért. Emeline érezte Sebastian minden egyes lélegzetvételét, ahogy a mellkasa emelkedett és süllyedt, ahogy hozzányomódott a kebléhez. Az érzés villámcsapásként száguldott végig a legapróbb porcikáján is, a lábujjától a feje búbjáig. Az érzékei bizseregtek, új életre keltek, szinte énekeltek. A férfi közelsége idegen érzéssel töltötte el. Boldogsággal. Teljességgel.

Halk hangra lett figyelmes. Kuncogásra, suttogásra. Valaki volt még ott rajtuk kívül. De annyira zúgott a feje, és annyira forgott körülötte a világ, hogy képtelen volt beazonosítani, pontosan merről is jön a zsivaj.

– Van egy olyan megoldás, ami egyszerre vet véget minden szóbeszédnek, oldja meg a te problémáidat, és tesz boldoggá engem és a lányom.

– Csak hagyj elmenni, kérlek! – fogta könyörgőre a lány. Már tudta, mit készül mondani a férfi, de nem akarta hallani.

A suttogás és kuncogás felerősödött, de ő még mindig nem tudta beazonosítani, merről, kitől érkeznek a hangok, és mit mondanak.

– Gyere hozzám feleségül, Emeline Norris! Hadd hozzam helyre, amit elrontottam – karolta át a derekát Sebastian. – Ugye igent mondasz?

– Eszembe sincs – felelte a lány, de a hangja nem csengett olyan határozottan, mint szerette volna.

– Akkor örökre bukott nő maradsz, miután másodjára is kompromittáltalak – intett fejével az épület sarka felé a férfi.

Mikor Emeline követte a pillantását, elakadt a lélegzete. Egy egész kis csapat gyűlt köréjük, míg vitatkoztak. A gyerekek vagy nem fogadtak szót, vagy megunták a várakozást, mert ahelyett, hogy nyugton maradtak volna, ahogy a tanáruk kérte, ott álldogáltak mind, alig pár méterre, és szájuk elé tett kezükkel próbálták elrejteni vidámságukat. Ezzel megfejtette azt a rejtélyt, hogy honnan érkezett a kuncogás. A suttogásért pedig minden jel szerint a két Mrs. Devenport volt a felelős, akik a gyerekek háta mögött álltak, és tágranyílt, izgalomtól csillogó szemmel figyelték kettejük huzakodását.

Képtelen volt elfojtani egy nőietlen, kétségbeesett nyögést a kis kompánia láttán. Ennyit arról, hogy az emberek hamarosan túllépnek majd a becsületén esett folt tényén. Ezek után erre már nem számíthatott. Bármilyen jóindulatúan viselkedtek is vele a Devenport ikrek, ezúttal nem számíthatott a diszkréciójukra. Ahhoz egy kisebbfajta csoda kellett volna. Csapdába került.

***

A nagy nap félelmetesen hamar érkezett el. Lady Outridge ragaszkodott hozzá, hogy az udvarházban tartsák az esküvőt. Emeline egy darabig tiltakozott, de egy idő után feladta, és hagyta, hogy egyszerűen csak magukkal sodorják az eseményekkel.

A szertartásról, az azt követő ünnepségről, a vendégekről, mindenről-mindenről a lady gondoskodott, mondván, hogy kötelességének érzi megtenni, mivel Emeline édesanyja sajnos már nem él, és amúgy is, joga van hozzá, mivel férjével, a gróffal együtt, édesapja halála óta pártfogolták őt, ráadásul Sebastian még mindig náluk lakott. Úgy volt, hogy az esküvő után Emeline is hozzájuk költözik, míg a ház, amit Sebastian vett, lakható állapotba nem kerül.

Még a ruhát is a grófné kerítette. Amelia menyasszonyi ruháját alakíttatta át, nem győzve közben sopánkodni, milyen kár, hogy nincs idő újat varratni.

Lady Outridge rövid idő alatt rengeteg dolgot elintézett, jóformán a lehetetlenség határát súrolta hatékonyságával. Az udvarházat és a kertet csodálatosan feldíszítették, mindent virágok borítottak. Látszott, hogy őladységének nagy gyakorlata van a szervezésben.

Odalent a vendégek már gyülekeztek. Emeline-nak fogalma sem volt, ki az a sok ember, és miért érezték szükségét, hogy megjelenjenek az ő esküvőjén. A gyomra öklömnyi görcsbe szorult az idegességtől, miközben a jövés-menést figyelte.

Tulajdonképpen hálásnak kellett volna lennie, amiért a grófné mindent kézben tartott. Az ünnepség tökéletesnek ígérkezett. Ő mégsem tudott örülni. Valahogy szürreálisnak tűnt az egész helyzet. Hihetetlennek. Mintha nem is vele történne mindez. Egész végig azt várta, hogy felébredjen ebből az álomból, és rájöjjön, hogy az eljegyzés, az esküvői előkészületek nem valóságos események.

A héten nem látta Sebastiant, nem tudott beszélni vele, nem tudta neki elmondani, mekkora őrültségnek tartja, hogy összeházasodjanak. Nem tudott szabadulni a meggyőződéstől, hogy ez egy nagyon rossz ötlet. Alig ismerték egymást, és azon kívül, hogy testileg nyilvánvalóan mindketten vonzónak találták a másikat, semmi közös nem volt bennünk. Emeline biztos volt benne, hogy a férfinak soha eszébe sem jutott volna megkérni a kezét, ha nem érezte volna úgy, hogy tartozik ezzel a becsületének. Neki pedig nem volt más választása, mint hogy igent mondjon. Az egyetlen, aki örült fejleményeknek, az Aghata volt. Biztos volt benne, hogy a kislány magára marad majd az örömével. Tudta, nem sok idő kell majd hozzá, hogy Sebastian rádöbbenjen, mekkora hibát követett el, és megbánja a hirtelen lánykérést. Csak abban az egyben reménykedhetett, hogy amikor eljön ez az idő, a férfi nem fogja őt meggyűlölni örökre.

– Itt az idő, kedvesem – dugta be a fejét az ajtón Lady Outridge. – Mindenki téged vár.

Vetett egy utolsó, kétségbeesett pillantást a tükörképére. Ahhoz képest, milyen kevés idő állt rendelkezésére, el kellett ismernie, hogy a lady komornája lehetetlen feladatot hajtott végre: a lehető legtöbbet hozta ki az alapanyagból, ami rendelkezésére állt, vagyis belőle. A szeme karikás volt, a haja kócos, az arca pedig halálosan sápadt, mielőtt a fiatal nő kezelésbe vette. A haját feltornyozta a feje tetejére, és olyan művészi frizurába rendezte, amit Emeline magától soha nem választott volna, de meglepetten vette tudomásul, hogy kimondottan jól áll neki. Egészen megváltozott tőle az arca, sokkal csinosabb lett, és még a szeme is másnak tűnt, egzotikusabbnak, mutatósabbnak. A komorna a karikákat is eltűntette valamiféle csoda révén, de Emeline sápadtságán még ő sem tudott segíteni.

Lassan ment le a lépcsőn, mert félt, hogy a lába nem fogja megtartani. Legszívesebben sarkon fordult és elszaladt volna. De már késő volt.

A grófné elintézte, hogy a szertartást a kertben tartsák. A vendégek ott gyülekeztek. Emeline végigvonult a sorban felállított székek között. Szédült, és homályosan látott. Érezte, hogy minden szempár rá szegeződik, de képtelen volt felismerni bárkit is, a felé forduló arcok mindössze alaktalan foltoknak tűntek számára.

Sebastian ott állt a rózsaszirommal szegélyezett út végén. Sötét ruhájában szívfájdítóan elegáns jelenség volt, jóképű, már-már tökéletes. Szemét egy pillanatra sem vette le Emeline-ról, aki ettől csak még inkább zavarba jött.

Hallotta a mindenfelől felhangzó elragadtatott sóhajokat és izgatott suttogást, ahogy tovább haladt a férfi felé. Úgy érezte, menten elájul idegességében, vagy legalábbis elhányja magát. Látta, hogy Sebastian a homlokát ráncolja, miközben őt nézi. Biztos volt benne, hogy a férfi figyelmét nem kerülte el hol elsápadó, hol elzöldülő ábrázata. Egész biztos nem szeretné, ha jelenetet rendeznék az esküvőnkön – gondolta.

– Megbocsát egy pillanatra? – fordult a tiszteleteshez Sebastian, Emeline és az egész násznép döbbenetére. Meg sem várta a választ, odalépett a lányhoz, megfogta a könyökét, és a felerősödő, izgatott beszélgetéssel mit sem törődve, magával húzta a lányt.

Emeline most már végképp nem értett semmit. El sem tudta képzelni, mit akar Sebastian.

– Mit művelsz? – sziszegte, mikor valamelyest eltávolodtak a kíváncsi vendégektől.

– Ki vele, mi a baj? Szörnyen nézel ki.

– Köszönöm, hogy szükségesnek tartottad ezt közölni, alig néhány perccel az esküvőm előtt – jegyezte meg halkan a lány, majd gyanakodva a férfi kutató szemébe nézett. – Vagy erről van szó? Meggondoltad magad?

– Mi? – ráncolta a homlokát Sebastian. – Nem. Természetesen nem. Csak azt akartam megtudni, mi a baj. Tényleg meggyötörtnek tűnsz.

Emeline felnevetett a kijelentés hallatán. Rémülten kapta a kezét a szája elé, mikor rájött, milyen hisztérikusan cseng a hangja, de képtelen volt abbahagyni a nevetést, mikor meglátta Sebastian aggodalmas arcát. Biztos volt benne, hogy komplett idiótának tartja.

Meglepődött, mikor a férfi gyengéden megsimogatta a karját. Váratlanul érte a gondoskodás és az őszintének tűnő aggodalom. Ijedten döbbent rá, hogy sírás fojtogatja a torkát.

– Ne haragudj! – szedte össze magát. – Annyi minden történt velem rövid idő alatt, nehéz feldolgozni, és kicsit fáradt is vagyok. Nem alszom túl jól mostanában.

– Ezért én vagyok a hibás – sóhajtott a férfi. – Magadra hagytalak, miközben a világod a feje tetejére állt.

– Te nem tehetsz erről – felelte lehajtott fejjel a lány. – Mindent megtettél, hogy helyesen cselekedj. Én vagyok az, aki hálátlanul viselkedik.

– Helyesen? – nevetett fel Sebastian gúnyosan. – Inkább önzően.  Tudom, hogy sokszor durván bántam veled, és meglehetősen udvariatlanul. De életem hátralévő részében azon leszek, hogy jóvátegyek minden egyes gorombaságot, amit a fejedhez vágtam.

Emeline meghatódott vőlegénye feszéjezettsége láttán, szavai és szándéka pedig megdobogtatták a szívét. De össze volt zavarodva. Nem számított erre a vallomásra. És még inkább meglepődött, mikor a férfi a zsebébe nyúlt.

– Szeretnék adni valamit, amivel kárpótolhatlak.  – jelentette ki. Emeline szeme elkerekedett, miközben azt figyelte, ahogy a másik elővesz egy sötét bársonyzacskót. Tekintetét egyetlen pillanatra sem tudta levenni hosszú, elegáns ujjairól, melyek épp egy meseszép, finom kidolgozású gyűrűt húztak elő a kis csomagból.

– A gyűrű csak később jön, Mr. Midnight – figyelmeztette őket a tiszteletes jóindulatúan, ám Sebastian rá se hederített.

– Csak reménykedni tudok benne, hogy jó a méret. Szemmérték után készíttettem. De az ékszerész tud igazítani rajta, ha szükséges. – Egy pillanatra elhallgatott, mielőtt folytatta volna. A hangját halkabbra fogta, hogy a kíváncsi hallgatóság véletlenül se hallhassa a szavait. Már így is több hónapra való beszédtémát biztosítottak nekik, nem volt szükség még több pletykaalapra. – Sajnálom, hogy így kell férjhez menned. Más házában, más ruhájában vagy kénytelen házasságot kötni. Úgyhogy akartam valamit, ami csakis a tiéd, és ami kifejezi, mennyire hálás vagyok, amiért szereted a lányom, és beengedsz minket az életedbe.

– Sebastian, én… – Emeline pár másodpercig képtelen volt folytatni. Olyan történt vele, ami addig csak ritkán: elakadt a szava. – Nem értelek. Nem csak azért akarsz elvenni, hogy megmentsd a jó hírem?

– Egek! Azt hittem, ennél azért ügyesebben udvarolok – túrt bele a hajába frusztráltan a férfi. – Azt akartam mondani, hogy az első pillanattól kezdve csakis te jársz az eszemben. A vitáink úgy felélénkítettek, mint hosszú idő óta semmi más, a csókunk pedig valósággal kifordította a testem a bőrömből. Alig várom, hogy megismételjük, és alig várom, hogy a feleségem légy végre. Talán nem volt a legeredetibb ötlet azzal rávenni, hogy igent mondj, hogy kompromittáltalak, de sajnos elsőre jobb nem jutott eszembe. És abban reménykedtem, elég nyilvánvaló, hogy valóban vonzódom hozzád.

A lány szája önkéntelen mosolyra húzódott a heves szavak hallatán, és egyszerre olyan bátorság öntötte el, amelyet nem is feltételezett magáról.

– Ha azt akarod mondani, hogy szeretsz, akkor mondd ki egyszerűen! – szólította fel a férfit bátran. – Én is szeretlek téged. Borzasztóan irritálsz és minden egyes alkalommal felbosszantasz, amikor csak kinyitod a szád, de közben élettel töltesz el, és ilyesmit már régen nem éreztem. Boldogan leszek a feleséged.

– Azt mondják, a jó pap holtig tanul – mondta Sebastian egy félmosollyal a szája sarkában. – Szerencsére nekem saját tanárom akadt. Tanítsd meg nekem! Tanítsd meg, kérlek, hogy legyek boldog! Már így is boldogabbá tettél, mint ahogy remélni mertem, hogy valaha is lehetséges. De biztos vagyok benne, hogy ez minden nap csak egyre jobb és jobb lehet.

Emeline szívből jövően elmosolyodott a szavak hallatán.

– Ilyen szépet még soha, senki nem mondott nekem.

Sebastian felnevetett, és előrehajolt, hogy alaposan megcsókolja a menyasszonyát.

– Azt reméltem is – vonta szorosabbra az ölelését a dereka körül. – Nos, mit mondasz? Most már hagyod, hogy tisztességes asszonyt csináljak belőled?

Egyikük sem hallotta, mikor a tiszteletes megjegyezte, hogy igazság szerint a csók is csak később következik.

Vége

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

w

Connecting to %s

%d bloggers like this:
search previous next tag category expand menu location phone mail time cart zoom edit close